Warning: pg_connect(): Unable to connect to PostgreSQL server: FATAL: no pg_hba.conf entry for host "46.229.230.189", user "ij015000", database "ij015000db", SSL off in /home/nm017300/_sub/zoboralja/header.php on line 79

Warning: pg_exec() expects parameter 1 to be resource, boolean given in /home/nm017300/_sub/zoboralja/header.php on line 80
Nyitra címere
Magyar verzió
Slovanská verzia
Az oldal megtekintéséhez Internet Explorer 6.0 ajánlott


Warning: chdir(): No such file or directory (errno 2) in /home/nm017300/_sub/zoboralja/index.php on line 79

ZOBORALJA
(Nyitra vidéke)

Zoboralja / Könyv - tanulmány / Sándor János: Kolon - Egy falu a Zoboralján / Viselet / 
 

Alig néhány évtizede, de még a háborús évek alatt is, amikor nehézséget okozott a gyári áruk beszerzése, a kendervászon jelentette az alsónemű, férfiaknál a hétköznapi ruházat alapanyagát is. Saját szükségletére még az is termelt kendert, akinek igazán csak tenyérnyi ún. kenderföldje volt. A mag elvetését kizárólag kézzel végezték. Alája tyúktrágyát szórtak, hogy a kender magasra nőjön és vékonyszálú legyen. Már a háromnapos farsangi mulatságon úgy bíztatták a táncosokat, hogy „jó magasra ugorj, lányom, hogy nagyra nőljön a kender!”
A beérett kendert kézzel szaggatták ki. Előbb a virágosat, aztán a magot termőt, majd az apró, fejletlen „zsuzskát”. A magoskendert helyben kicsépelték ponyvára vagy lepedőre. A markokba szedett kendert csomókba kötötték, és vitték az áztatóba. (Két marok tett ki egy csomót.) A vetéshez szükséges magot eltették, a fölöslegből pedig olajat sajtoltak.
A kenderáztatóban minden gazdának rovással ellátott kútja volt, melyben a kendert nagy kövekkel a víz alá nyomták. Az áztatás tíz napig tartott. Utána kiteregették száradni. Következett a törés, amit a „kendertörőn” mosófával végeztek. Ez után a tilolás, majd az „öcsetölés” volt soron. Az öcsetöléskor kihullott szálakból lett a „hegyeszösz” vagy „kóc”, a szép, összefogott szálakból pedig a „vastagszösz”. A kifésült kendert „fejekbe” kötötték és elrakták a szuszákba.
Mindenszentek után kezdődött a fonás. A fejekbe kötött szöszt szétbontották, „megágyazták”, lazán összetekert „bábokba” formálták, úgy kötötték fel a guzsalyra. A szép hosszúszöszt vagy vastagszöszt „ropkán”, a hegyeszöszt pedig kéziorsóval „vastagfanálnak” fonták. Négy–öt óra alatt fontak le egy bábot. Pénteken nem fontak, mert akkor jártak a boszorkányok, akik összekócították volna a szöszt, és minden igyekezet mellett sem telt volna meg az orsó. Az elkészült fonalat motollára vetették: három singet, azaz hat csomót. (Egy csomó = 120 szál, egy sing = 4 méter.) Következett a szapulás. A fonalat szapulóba rakták, betakarták vászonlepedővel, melyre tiszta fahamut szórtak. Huszonnégy órán át forró vízzel öntözték. A hamun átszivárgó víz lúgos lett. A szapuló alján kicsöpögő lúgot dézsába felfogták, és újra felöntötték. A mosást otthon a kútnál, vagy a Mocsellákon a kenderáztatóban végezték tiszta, hideg vízben. Ezt is szapulásnak nevezték. Száradás után a fonalat felgombolyították és elvitték a takácshoz, aki fölvetette, majd föleresztette a „szátvára”. Kezdődhetett a szövés.
A gabonászsákoknak szőtt vászonba használták fel a zsuzskából és a hegyeszöszből készült vastagfanalat. A vastag „csinvat” vásznat hosszúszösz-fonalból, a vékony csinvatot pedig kizárólag „rúzsapamukból” szőtték. Ügyes menyecske volt az, aki nyolc óra alatt megszőtt egy rendet. Hogy a fonal jobban csússzon a bordák között, „sliktába” mártogatott tollseprővel kenegették. Helyenként a rendeket festékkel jelölték, így könnyebb volt arányosan elhelyezni a hímzést, és a teljesítményt is nyomon követhették. A hímzéshez fekete vagy piros hímet (fonalat) használtak, amit a lévai kékfestőktől vettek.
A fonás, szövés, varrás a legfontosabb munkák közé tartoztak, amit a lányoknak meg kellett tanulniok. Hogy a kender mennyire szorosan kapcsolódott a falu életéhez, sok ma is élő szólás, elnevezés, népdal bizonyítja:

– Nagyra nőtt, mint a kender.
– Szomorú, mint akinek nem jutott kenderföld.
– Jól megszapulták a fejét.
– Elfehéredett, mint a vászon.
– Erős, mint a kendervászon.


Fehércselédnek, fehérnépnek, vászoncselédnek nevezik a lányokat, asszonyokat. „Bikkfagatyásaknak” hívták Kolonban a szomszédos zséreieket. (A zséreiek ugyanis eltérő módon viselték a vászongatyát – szárát a bokánál összekötötték.)
A fonóban szólt a nóta...

Virágos kenderben, pittypalatty, pittypalatty,
megöl a búbánat, galambom, el ne hagyj.

Virágos kenderem elázott a tóban,
rég megmondtam, rózsám, ne járj a fonóba.

Leesik az orsód, jaj, fel nem adhatom,
úgy fáj az én szívem, hogy ki nem mondhatom.

Gyere be galambom, add fel az orsómat,
hogy ne ölje szívem tovább a búbánat.
* * *
Addig gyere én Mártonom,
míg a szöszöm le nem fonom.
Ha a szöszömöt lefonom,
az ajtómot is becsukom.

Tisztaszösz vászonból van az én gatyám,
tizenhárom este varrta a babám.
Egyik szára rövid, az ülepe félre volt,
látod-e babám? Nem jól varrtad a gatyám.


A kendertermesztés 1958-ban teljesen megszűnt, s ezzel egy szép népi mesterség merült a feledés homályába.
A faluközösség a viseletben is megteremtette a maga hagyományait. A ruházati darabok mindig a célszerűséget tartották szem előtt, a funkcionális kötődést, a társadalmi (vagyoni) hovatartozást jelölték, és az életkor szerint is differenciálódtak. A felületes szemlélő egyformának látja a zoboralji falvak népviseletét, de az itt élők számára könnyen felismerhetőek voltak a díszítésben, hosszban, ráncolásban fellelhető különbségek. A helybeliek első ránézésre megállapították, hogy az illető melyik faluból való. A falu nehezen szokta meg az újat. Sokáig őrizte viseletét, s tulajdonképpen a II. világháború kavarta fel a hagyományos rendet, gyorsította meg az átállást. Amikor 1927-ben az első bricsesznadrág megjelent a faluban, a népek felhördültek: Jaj, nézzétek, milyen brúgói vannak Jozsinonak! Rajta is maradt örökre a csúfnév: Brúgós.
1945 után divatba jöttek a rövid női kosztümkabátok. Ezeket elnevezték „kosztyinkáskabátnak”. A „keményfar” – ami a szoknyák szép esését és a csípő kiemelését szolgálta – elhagyása után a lány odafordult az anyjához: Mami, jól áll a farom? A válasz lesújtó volt: Olyan vagy, mint egy söprőnyél!

Gyermekek viselete

Pólyáskorban a nemek öltözéke között nem volt különbség. Otthon szabott, varrott inget adtak a kicsire. Az ingecske ujját csipkével, a nyakát „kráglyival” díszítették. Fejére fodrozott, szalaggal díszített „süsüt” adtak. Karonülő korban télen ujjas, nyáron ujjatlan, otthon varrott szoknyát adtak a babára. Ez a mellrészével egybeszabott, hátulgombolós, térden alul érő „mellesszoknya” volt. Féléves korában kapott a fiú puha, kötött sapkát, ez különböztette meg a lányoktól. Egyébként hároméves korig, de szegényebb családoknál iskolaköteles korig is, egyformán szoknyát viseltek mind a fiúk, mind a lányok. Három év után a fiú megkapta a vászongatyát, kislajbit, a kétsoros gombolású kangárkabátot, de a városi pantallót is. Fejére nyáron fekete kalapot, télen báránybőr „sipkát” tettek. Tizenkétéves korában már a „parasztruhát” és a „gomboscsizmát” is viselte. Az ünnepeket kivéve a gyerekek egész nyáron mezítláb jártak. Ha a városba indultak, a csizmát vállravetve vitték magukkal, és csak a városszélen húzták fel. (Ez vonatkozott a felnőtt férfiakra, asszonyokra is.) Zsinóros ruhát, gombos lajbit bérmálásra kapott a fiú. Télen a ruha alá kezeslábas trikót húztak magukra a fiúk és a lányok egyaránt. Az iskoláskor végéig a fiúkat kopaszra nyírták.
Iskoláskorukban a lányok is egyforma ruházatban jártak. Viselték az egybeszabott mellesszoknyát, alatta a hímesujjú vászon ingvállat vagy gyolcsinget. A gyolcsing könyékig érő ujját gazdagon díszítették, színes virágokkal kihímezték. Tizennégy éves korban elhagyták a mellesszoknyát, és már a felnőtteket illető, apró ráncú, vasalt szoknyát kezdték hordani. Pendelyt nem viseltek, helyette olcsóbb anyagból készült alsószoknyát vettek fel. Ekkor kapták meg a hétköznapi „korcospruszlikot”, ünnepre pedig a „fülespruszlikot.” Fejükön „keszkenyőt” viseltek, mely gyári anyagból készült. Rojttal és rojt nélkül is hordták. A rojtot otthon kötötték. A kendőt hétköznap nyakban megkötve, ünnepen „megakasztva” viselték. Lábbelijük az oldalt varrott, keményszárú csizma, nyáron otthon a „pantofli” volt. Hajukat középen elválasztva, hat éves korig „tyúkosba”, iskoláskorban „juhászosba” fonva viselték.

Felnőtt férfiak viselete

Nyáron kalap (legényeknek télen is), télen báránybőr sapka. Ünnepnapokon a legényeknek kötelező volt a kalap elejére tűzött muskátli, farsangkor pedig a „frólyisos” rozmaring viselete. Előszerettel tűztek a kalapszalagba pávatollat, mátyásmadár tollát. A kalap színe mindig fekete.
Régebben az öregek ünnepeken kétujjnyi széles, fekete selyemszalagot hordtak a nyakukban rövid csatra kötve úgy, hogy az egyik vége hosszabbra lógott. Télen sötét, barna-fekete-zöld keresztcsíkozású, vásárolt sálat viseltek.
A férfiak vászoninge egyenes szabású, pálha és toldás nélküli, dísztelen ruhadarab volt. Nyakára egy-két ujjnyi széles állógallért varrtak, ujjai 5 cm széles kézelőben végződtek. Mind a nyakát, mind az ujjait madzaggal kötötték meg. Ünnepi viseletük a gyolcsból készült, gazdagon kivarrott „mellesing” volt. Ujja széles, fodrozott, kézelővel zárult. Nyakán kétujjnyi magas, visszahajtott állógallér volt, amely három pici, színes üveggombbal gombolódott. A gombok színe leggyakrabban rózsaszín vagy kék, de előfordul az is, hogy mindegyik más-más színű. Gazdagon kivarrott, lyukas hímzéses mellrészén is négy–öt ilyen gomb volt. Pálhája az ünnepi ingnek sincs, de vállfoltot viszont használtak a szabásakor.
A vászongatya általános viselet volt. A gatyát otthon varrták az asszonyok, hétköznapra durvább, ünnepre finomabb vászonból. Négy szélből készült. A köznapin semmilyen díszítés nem volt. A ünneplő szárát rojtozták, a rojt felett lánccal, mesterkével díszítették, vagy visszahajtva levarrták, hogy a szálak ne foszladozzanak. A gatya két szárát az ülep kötötte össze. Ráncait a kötésben, „eresztékben” a fűzővel igazították össze. Két fajtája volt, amelyek csak a szár hosszában különböztek: a rövidebbet a csizmaszáron kívül, a hosszabbat a csizmaszárba betűrve viselték.
A mellényt „lajbinak” nevezték. Anyaga kangár vagy szilvakék posztó. A régebbi típusúnak kétujjnyi állógallérja van, az újabbnak ugyanilyen széles, de lehajtott gallérja. Arany- vagy ezüstszínű „paffon” gombok díszítették. Hátul a derékon három, oldalsó zsebein szintén három-három gomb volt, öt–hét gombra gombolódott. Helyi szabók varrták.
A férfiak fekete vagy szilvakék posztóból készült, vatelinnal bélelt „magyar nadrágot” hordtak, amit szintén a falubeli szabók készítettek. Díszítéséhez, a vitézkötéshez, huszárkötéshez öt–hat méternyi fekete zsinór kellett. Amikor a harmincas évek végén elhagyták ezt a viseletet, előszeretettel vásárolták a „cérnacajk”, „ördögbőr” és „serkésbarkét” nadrágot.
A hideg ellen derékig érő báránybőr melegítővel védekeztek. Nevezték ezt bekecsnek, mellesnek, ködmönnek, kuzslinak is. A bekecs ujjatlan volt, a bőre és szőrméje is festetlen. A ködmön lehetett ujjatlan és hosszúujjú is, szironnyal varrott bőrdíszekkel ékesítették. A melles bárány- vagy kecskebőrből készült mellény. A kuzsli a bekecshez hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy a szőrmére kívülről gyári anyagot varrtak. Inkább nők viselték. A szvetter elterjedése előtt a férfiak a „tarkainget” hordták, télen a kabát alatt, nyáron kabát nélkül. A tarkaing kabátszerű, béleletlen ruhadarab, egy-két ujjyni állógallérral. Ezeket a viseletdarabokat szűcsök, szabók varrták, a birkabőr kidolgozását a juhászok végezték.
Régebben általános viselet volt a kötény, de abban a korszakban, amelyre még visszaemlékezhetünk, a férfiak már csak a vászongatyához és a vasárnapi tisztaruhához kötötték fel az állatok etetésekor. A kötény, itteni nevén „ruha”, két szélből varrott, kékfestő, díszítés nélküli. Kötője egyszerű fekete fűző. Ráncait az eresztékbe ráncolt varrás adta meg.
Az első világháború után a szűrt már csak az ún. nyalka legények, férfiak viselték. Anyaga fehér abaposztó volt. Kirakodóvásárokon vették a szűcsöktől. Gallérja nem volt, csak kis álló nyaka. Ujjai ellenére leginkább nyakba akasztva, vállra vetve hordták. Gazdag hímzésének barna színét a diófagomba főzetébe áztatott fonal adta.
Még a harmincas években is gyakori hajviselet volt a kopaszra nyírott fej, a homlokon egy meghagyott, oldalra fésült tinccsel. A faluban már csak egyetlen férfi, Salát József viseli így a haját. A régi rajzokon látott török viseletre emlékeztet.

Női viselet

Az iskolából kimaradt lányok haját homloktól tarkóig középen elválasztva „kétágúba”, lányosba fonták. A hosszú varkocsokba színes szalagot, hajkötőt fontak, ezt nevezték „gyeplőnek”. Tizennyolc éves kortól megengedett volt az „egyágóba” fonás. Az „egyágóba”, főleg ha a haj ritkább vagy rövidebb volt, „kóbászt”, „hajfonót” fontak. Ez egy háromágú, áganként ujjnyi vastagságú kellék volt, kb. 40 cm hosszú. A lányok minden nap fésülködtek. A hajukat „csipkézték”: a halántékon szappannal leragasztották, és két ujjuk közé fogva kicsipkézték, hullámosították. A harmincas évek végén jött divatba a „kucsorítás”. Ezt úgy csinálták, hogy szombaton este több apró fonatba fonták a hajukat, hogy aztán vasárnapra szép göndör legyen. Ennek a módszernek az elhagyása után tértek rá a sütővassal való bodorításra. Erre a célra a piszkavasat vagy a rokka orsójának tartóvasát használták. A menyecskék hajviselete a középen elválasztott, két copfba fonott sima haj volt, amit felkötöttek a főkötő alá. Az asszonyok sosem jártak hajadonfőtt.
A nagylányok nem szerették a fejkendőt, de a szokást be kellett tartani. Az asszonyoknak kötelező volt a „fíkető”, „süsü” viselése. A süsü homlokrésze lyukas hímzéses, szalagalátétes díszítésű volt. Régebben a díszítést kétujjnyi széles, különálló pántként erősítették a főkötőhöz. Fiatal menyecskék ünnepi viselete a „konty”, amely alá erősen kikeményített, merevített formát raktak, elöl kidudorodó szarvakkal. A konty adta meg a fejkendő előírt formáját. A kontyra húzták rá a „fűzővíget”, ezt az igen díszes, kivarrott, csipkés, szalagalátétes, lepkeszárny formájú díszt.
A nagylányok hatsoros gyöngyfüzért viseltek, amely elég szorosan simult a nyakhoz. Később divatba jött a lazább, lecsüngő gyöngysor, sőt, az alsó gyöngysort csomóra is kötötték.
Az egyenes vonalú hosszú vászoninget vagy a félinget (ingvállat) télen-nyáron viselték. Otthon szőtt vászonból varrták. Ujjait csipkével, fekete és fehér hímzéssel, „metéléses” kivarrással díszítették. Féltenyérnyi szélességben a vállát is hímezték. Volt külön oldaltoldata és „pávája” is. Két szélből készült. Nyakát fűzővel húzták össze. A vászoninget a hasonló szabású gyolcsing váltotta fel. Ennek könyékig érő ujjai teljesen a kézre simultak. Ujjai szélére csipkét varrtak. Nyaka, mellrésze gombolódott. Mint minden ruhadarabnak, ennek is megvolt az egyszerűbb köznapi és a díszesebb ünnepi változata. Nagyünnepi viselet volt a „fodrosing”. Ez patyolat ingváll, nem egészen könyékig érő ujjának vasalt ráncait csipkével, színes szalaggal kötötték át.
Kétféle pruszlik volt használatos, a régebbi, egyszerűbb „korcospruszlik” és a későbbi, gazdagon díszített „fülespruszlik”. Ennek anyaga kasmír vagy selyem, bélése vászon. Elöl patentkapcsokkal fogták össze. A korcost kevésbé, a fülest azonban gazdagon ékesítették „síkokkal”, „szitkába” szedett hajkötővel, szalagokkal, sujtással, flitterekkel. A fülespruszlikot „gerencsérinek” is nevezték. Szabásformája hangsúlyozta a derék karcsúságát és kiemelte a csípőt.
A gyolcsból készült alsószoknyát szoknyaingnek hívták. Öt szélből készült, apróra ráncolt, keményre vasalt ruhadarab. Aljára csipkét, szalagot varrtak. (Kolonban a szalagot hajkötőnek nevezik. Van keskeny, széles és tóthajkötő.) Hétköznap két, vasárnap három szoknyainget vettek magukra.
A felsőszoknyák szabása, ráncolása teljesen megegyezik az alsószoknyákéval. A köznapi szoknyák anyaga színes karton, barhent, szövet, az ünneplőké kasmír és selyem. Kedvelték a bordó, lila és zöld színeket. A felsőszoknya aljára nem varrtak csipkét. A nagyünnepi, fehér selyem szoknyákat díszítették csak piros, fehér, zöld színű szalagokkal. A szoknyák ráncolása igényes munka volt. A leráncolt szoknyát a siskó tetejére, vizes vászonkendőre tették, nehéz lepedőkkel letakarták, hogy a gőz tartósítsa a ráncolást.
A szoknyák szép esését biztosította a „keményfar”. Ez egy erősen kikeményített, vastag gyolcsból készült szoknyaszerűség volt, amit a farukra kötöttek.
A vállkendőt Kolonban „mellkeszkenyőnek” nevezik. Anyaga az öregasszonyok viseletében mindig fekete vagy sötétlila kékfestő volt. A lányok, menyecskék hétköznap klott, ternó kendőket, ünnepeken a kasmír „szőrkeszkenyőt” és a kivarrott, lyukashímzéses fehér „gyócskeszkenyőt” hordták. Régebben a fejrevaló, lyukashímzéses fehér kendőre még selyemkeszkenőt is kötöttek. Ennek rojtjai alól kilátszott a fehérkendő gyönyörű hímzése. A „másnapi menyecske”, az újdonsült fiatalasszony egy évig a fátyolszerű „tilangi” kendőt is köteles volt hordani. A háromszög alakú fehér, kivarrott mellkendőt a kasmír „szőrkeszkenyő” alatt hordták, a nagy, négyszögletes kivarrott kendőt csak magában.
Kolonban köténynek a konfekciós ruhadarabot nevezik. Az otthon készítettnek „ruha” a neve. Vászonruhát csak a hétköznapi munkákhoz használtak Abban szitálták a lisztet, dagasztottak, sütötték a kenyeret. Egyébként dísztelen kékfestő vagy lyukashímzéses gyolcsruhát hordtak. A menyasszony számára kötelező volt a fehér ruha fölé még kékfestőt is kötni. Az újabb divatú kötény alja lekerekített, igen gazdagon, tarkán díszített. Csak lányok viselték.
Az ingvállra télidőben réklit vagy „tarajoskabátot” vettek fel. A rékli és a kabát szabása hasonló, de míg a rékli ezüst- vagy aranyszínű lepkecsatokra csukódott és öve is volt, addig a kabátot belülről rávarrt patentkapcsokkal fogták össze. Hátul a fara a réklinek és a kabátnak is hullámosan kidudorodott, elállt, ezért nevezték tarajosnak. Színük mindig sötét, anyaguk posztó, bársony, selyem, gyöngyszövet. Otthon varrták a hozzáértő asszonyok. A réklit még „pléhecskék”, a kabátot betétfonás és a szegélyeken bársony rátét is díszítette.
A ködmönt a húszas évek végéig viselték. Helybéli szűcsökkel csináltatták vagy kirakodóvásárokon vették. Finoman kidolgozott báránybőrből készült, szironyozással, virágot formázó bőrdíszekkel, fekete prémszegéllyel. Bőrgombokkal, szíjzsinórral csukódott. Szimbolikus értéke olyan nagy volt, hogy amelyik lány hozományul kapta, elveszítette a jussát a házra, beltelekre.
Az első csizmát bérmálásra kapta meg a kislány. A keményszárú csizma mindig fekete volt. Oldalt varrott pároscsizmát viseltek. Sarkát hátul háromszögletű gomb és piros fonallal kivarrott nyolcas díszítette. Sarkára patkót vertek.
Templomba menet a lányok imakönyvüket fehér kivarrott zsebkendőbe csavarták. Mellükre télen-nyáron piros muskátlit tűztek, és az imakönyvbe is becsíptettek egy-egy szál virágot.
A menyasszonyi párta az 1950-es évek végén, a viselet elhagyásával együtt tűnt el. A párta színes hajkötőkből formált fejdísz volt. Elengedhetetlen tartozéka a rozmaring és a művirágból készült gyöngyvirág koszorú. A pártát minden menyasszonynak külön készítették el. Volt úgy is, hogy a fején alakították, formázták meg. A pártához tartozó gyöngyvirág koszorút önállóan is viselték a lányok az úrnapi körmenetben koszorúslányi-szűzlányi tisztségben. Fiatal lány, legény halálakor is koszorút tettek a fejükre. Legény halálakor – mondták Kolonban – azért viseltek menyasszonyi koszorút, hátha közülük került volna ki az elhunyt menyasszonya. A koszorút már a lánykorba lépve megvették, vagy megörökölték az idősebb nővértől, rokontól.
Népviseletben ma már csak a hatvan éven felüli asszonyok járnak, de már ők is afféle keverék-viseletet hordanak. A ráncolt szoknyához pulóvert vesznek fel, a lábbelit vásárolják. Igazi viseletet már csak a színpadon, a folklórcsoportok fellépésekor láthatunk.
Micsoda gyönyörűség, öntudatot ébresztő, hovatartozást erősítő látvány lenne, ha ifjúságunk legalább egyszer egy évben, búcsú napján népviseletbe öltözve menne a templomba!



Zoboralja címere
 

Warning: pg_close() expects parameter 1 to be resource, boolean given in /home/nm017300/_sub/zoboralja/footer.php on line 6