Warning: pg_connect(): Unable to connect to PostgreSQL server: FATAL: no pg_hba.conf entry for host "46.229.230.189", user "ij015000", database "ij015000db", SSL off in /home/nm017300/_sub/zoboralja/header.php on line 79

Warning: pg_exec() expects parameter 1 to be resource, boolean given in /home/nm017300/_sub/zoboralja/header.php on line 80
Nyitra címere
Magyar verzió
Slovanská verzia
Az oldal megtekintéséhez Internet Explorer 6.0 ajánlott


Warning: chdir(): No such file or directory (errno 2) in /home/nm017300/_sub/zoboralja/index.php on line 79

ZOBORALJA
(Nyitra vidéke)

Zoboralja / Könyv - tanulmány / Sándor János: Kolon - Egy falu a Zoboralján / Gazdálkodás / 
 

A község katasztere 1250 hektár. Ebből művelésre alkalmas 1000 hektár. A volt zsidó tulajdonosok birtokain, az összterületnek mintegy negyedrészén állami gazdaság működött. Fő termények a gabonafélék, de megterem itt minden, Közép-Európában honos mezőgazdasági növény.
Egy 1955-ös kimutatás szerint 297 koloni lakos 657,97 hektár földterülettel rendelkezett:

0,5 hektárig

57 személy

0,5 – 1 hektárig

79 személy

1 – 3 hektárig

85 személy

3 – 5 hektárig

38 személy

5 – 10 hektárig

30 személy

10 – 15 hektárig

8 személy

A lakosság száma 1955-ben 1300, így az egy főre jutó földterület 1 hektár.
A koloni kataszterben földtulajdonos volt még:

47 zsérei lakos

26,56 ha

63 gesztei lakos

52,84 ha

60 ghymesi lakos

50,01 ha

28 családi lakos

26,62 ha

10 néveri lakos

6,00 ha

3 csitári lakos

0,39 ha

Az adatokat összegezve kiderül, hogy a földterület 508 személy tulajdonában, illetve használatában volt. Feltűnő, hogy a 820 hektárnyi föld ennyire felaprózódott, de az akkori viszonyokat ismerve, ezen nem lehet csodálkozni. A beadási kötelezettség (kontigent) miatt minden gazda igyekezett földjeit a családtagjaira íratni. Kisebb birtok – kevesebb kontigent.
Egy tíz holdas (5 ha) gazdánál a vetésforgók általában háromévenként változtak. Átlagosan 3 holdon termesztett búzát, kettőn árpát, 1 holdon rozsot vagy „abajdócot”, 2 holdon takarmánynövényt, másfél holdon kukoricát, félen cukorrépát, néhány áron burgonyát és kendert.
Az átlagos terméshozam 10–12 q volt egy magyar holdon. Amíg szabadpiac volt, addig a felesleget a gabonakereskedőknek adták el, a kényszerbeadás idején pedig nemhogy fölösleg nem maradt, de a saját szükségletek fedezésére is alig volt termény.
Ha egy gazda az aratás egész időtartamára aratót fogadott, akkor az tizedet kapott. Ha viszont csak egy-két napi segítségre volt igény, akkor egy napra 50 kg gabona volt a bér. Egyéb munkáknál (kapálás, répaásás, kukoricatörés stb.) 8–10 korona volt a napszám, a napi fuvar pedig 50 korona. Egy napi lovasfogatért tehát öt napi gyalogmunka járt. A hordás és a „masinázás”, a cséplés volt a legsürgősebb munka. Ez becsületbeli dolog volt, a gazdák kölcsönösen segítették egymást. Egy „hosszúszekérre” 3–4 keresztet raktak, a kévék súlyától függően. Egy kereszt huszonhat kévéből állt.
Zoboralján a 8–10 holdas gazda már jómódúnak számított. A gazdák földjeiket szeretettel és hozzáértéssel művelték. A koloniakat 1958 őszén kényszerítették a szövetkezetbe. A nagyüzemi termeléshez nem értő vezetés, a lélektelen munka csak vergődést jelentett a volt gazdáknak.
1959-ben 187 tagja volt a szövetkezetnek, a munkaegység értéke pedig 5 korona. 1960-ban 199 tag mellett 7 korona, 1961-ben 232 tag mellett 8 korona a munkaegység. Ha valaki képes volt két munkaegységet ledolgozni egy nap alatt, akkor is csak 10–15 koronát keresett. Előfordult, hogy hónapokon keresztül nem volt fizetés. 1961 októberében felsőbb utasításra állami gazdaságot csináltak a szövetkezetből, ma pedig a nyitrai mezőgazdasági főiskola tangazdasága. A kollektivizáció óta már a negyedik birtokló (vagy bitorló?) kezében van a földvagyon, de a rendszerváltásig egyiknek sem jutott eszébe, hogy a gazdáktól elvett ingó és ingatlan vagyonért akár egy fillér kártérítést is adjon.

A falu belterületének megnevezései

1. Fölsőfundusok – a falu felső végén kiosztott telkek. Régebben Domboknak nevezték.
2. Alsófundusok – a falu alsó végén kiosztott telkek. Azelőtt Jókel földjének hívták ezt a területet.
3. Kiserdő – valamikor erdő volt itt.
4. Vízállás – a vályogvetés helye volt. Bővizű források.
5. Temetőnél
6. Ulicska – a felvégnek egy szűkebb kijárója.
7. Dzsindzsa – török eredetű. Vizes terület.
8. Dögtér – a múltban dögtemető volt.
9. Szentegyházpart – templomdomb.
10. Bokterkert – a bakterek javadalmazását szolgálta.
11. Papdomb – a plébánia körüli terület.
12. Papkútjánál – a plébánia kútja előtti útszakasz.
13. Bottyánsora – Bottyán nevezetű családok laktak itt.
14. Szoros – átjáró az országút és a főutca között.
15. Fecskendőtér – a tűzoltószertár helye volt.
16. Kertészkert – itt csak zöldségféléket termesztett az uraság.
17. Fazekasok mezeje – itt rakták ki áruikat a bakabányai fazekasok.
18. Bretsora – Brath (Bret) nevezetű családok lakják.
19. Jókel házánál, vagy Jókel hídjánál – Jókel nagybirtokos háza melletti rész.
20. Jánoskánál – Nepomuki Szent János szobránál
21. Bóros – a templompart bórfenyőkkel beültetett része, utca.
22. Cseresznye utca – az Alsófundusok egyik cseresznyefákkal szegélyezett utcája.
23. Alsómajornál – Hirsler házánál – a Jókel-féle major állt itt.
24. Selem házánál, Sevcsik házánál, Macskaynál – az itt lakók után.
25. Mocsellák – kenderáztató.
26. Potomszög – a felvégnek egy beszögellése.
27. Nagykútnál – községi kút, régebben marhaitató.
28. Kemencéknél – mészégető kemencék álltak itt.
29. Kerek hídnál – a patakon átvezető hídnál éles kanyart vesz az út. Határdűlő volt, egy része már beépített.
30. Klokocsina – típusházak, a nyitrai lakótelepről kapták a nevüket.

A szőlőhegyi dűlők elnevezései

1. Gátaknál – a szőlőhegy bejárata.
2. Urbánkánál – az Orbán-szobor körüli rész.
3. Zsidótemetőnél – a temető körüli rész.
4. Lencsés – lencsét, cícert termesztettek itt.
5. Urbi pincéjénél – a tulajdonos neve után.
6. Petyo bacsi pincéjénél – a tulajdonos neve után.
7. Málok – a szőlők Pográny felőli része.
8. Gesztei – a gesztei szőlőkkel határos dűlő.
9. Cser, Cseralja – erdő volt.
10. Somos – ezen a részen sok a somfa.

A „Kolonyi Part”, a falu feletti hegy megnevezései

1. Mocsellapart – a kenderáztató feletti meredek csúcs.
2. Miskák partja – tövében Miska nevű családok laktak.
3. Lápa – egy laposabb, vizenyős szakasz.
4. Ferencoldal – a legmeredekebb lejtő. Egy Ferenc nevű ember szekerestől alágurult itt.
5. Lápai út – a hegyre vivő egyik út.
6. Veres út – rőtszínű, homokos út, a szőlőhegyre vezet.
7. Míllárkoknál (mély árkoknál) –meredek vízmosások.
8. Rózoncvaj partja – Rozonzwai nevű bérlőnek volt itt kőbányája.
9. Puszta – a Lápa feletti laposabb lanka.
10. Málok – a part Pográny felé eső része.
11. Pelís – Pilis.
A hegy hivatalos neve Pilis. A környéken Máloknak, Kopaszpartnak, Kolonyi Partnak is nevezik. Valamikor erdő borította, amely a múlt században teljesen leégett. 1960-ban újra erdősítették. Legmagasabb csúcsa a Rózoncvaj part, 350 méter.

Határdűlők, határrészek

1. Papföldek – a mindenkori pap javadalmazását szolgálták. Régebben Nyitványoknak is nevezték, az erdőirtásra utalva.
2. Dudáskörtefánál – itt egy vén körtefa volt. Egy dudást megtámadtak itt a farkasok, de felmászott a fára és megmenekült.
3. Szőlők alatt – a zsérei szőlők alatt elterülő földek.
4. Szentegyházmegett (Templom megett) – a Templompart mögött.
5. Mika (alsó, felső) – ?
6. Bocega – Bocega patak?
7. Kenderföldek – itt kendertermesztés folyt, apró parcellákon.
8. Cser alatt, Cseralja – erdő alatt.
9. Prősházi dűlő – présház állt itt, határos a szőlőkkel.
10. Gadóci – ?
11. Síd (alsó, felső) – bővizű forrása után kapta a nevét. A régi magyar nyelvben vizet, patakot jelentett.
12. Hajlás – hajlata (íve) van a dűlőnek.
13. Paprétje (alsó, felső) – papi birtok.
14. Büdöskút – büdös forrásvizének gyógyerőt tulajdonítottak.
15. Alsómalom, Pistyirmalom – patakmalom volt itt. Több malom volt a határban, ez volt a legalsó. Pistyirnek a tulajdonos után nevezték.
16. Csergetyű (alsó, felső) – ?
17. Káposztáskert – itt zöldségféléket termesztettek.
18. Sási malom – patakmalom. Sásos, nedves terület.
19. Gazdák rétje – módosabb gazdáknak voltak itt kaszálóik.
20. Nagyberek – rétek, fűzfákkal. Jelenleg víztározó, halastó.
21. Domovinák (alsó, felső, sídi) – Domovina által 1925-ben kiosztott földek. Azelőtt Alsóhatár.
22. Franko előtt – Franko nevű gazda lakott itt. Tanya.
23. Barátyi – más nevén Gécfalva, Gethfalva, 1520-ban Gyöttfalva. Az elefánti pálosrendiek kolostorának birtoka volt. II. József idejében a vallásalaphoz csatolták, majd 1883-ban Lindendolf Henrik báró tulajdona lett. 1790-ben ötven, 1863-ban 40 lakója van. Jelenleg az állami gazdaság farmja. Neve a „barát” szó nyelvjárási formája.
24. Gacsó – ?
25. Bémajor – a múltban itt csak juhokat tenyésztettek. Talán a bégetés után kapta a nevét, talán az uraságnak volt A majorja is.
26. Kerekhíd – ma már belterület, ott említjük.
27. Salga (kis, nagy) – ?
28. Hidegvölgy – ezen a dűlőn gyakran lefagyott a termés.
29. Kovácsi – a középkorban Kovácsy nevű falu volt itt.
30. Alsóhatár – a legtávolabb eső határrész.
31. Hosszúrétek – hosszú, keskeny kaszálók.
32. Topófánál – magányos topolyafa állt ott.
33. Asszonyok földje – rövid parcellák voltak, az asszonyok is megművelhették.
34. Tetőmajor – szegényebb majorság volt. Tető = tetű.
35. Forgácsok – a Forgách grófok földjei voltak.
A határban tíz helyen lehetett vizet meríteni, szomjat oltani. Persze a kutakat csak 50–100 cm mélységű gödrök jelentették. Nevüket a dűlők vagy a tulajdonosok után kapták: Mikai kút, Papréttyei kút, Büdös kút, Sándor vagy Sídi kút, Jozsoka kútja, Salgai kút, Alsóhatári kút, Alsómalomi kút, Tetőmajori kút, Szarkák kútja.
A dűlőutak mindig az érintett, legtöbbször a távolabbi dűlő után kapták a nevüket: Mikai, Cseraljai, Salgai, Alsóhatári, Bémajori, Sídi út stb. A két párhuzamosan haladó Alsó és Felső határ útból ágaztak le a dűlőutak.

Szőlőművelés, gyümölcstermesztés

„Kolon, pollet, omni ad rusticandum commoditate nam et agros habet semementi benigos et colles vitiferos ligna caedus movtes silvosi suffisiunt. Ferunt, hunc quoque vicum, dutioni Conventus de monte Zoborie, adscriptum fuisse. Habet vicinum praedium Kovvacsy, cujus terreno potiuntur incolae.” („Kolon, minden kellékkel bír, ami a földműveléshez szükséges, mivel termékeny földjei is vannak, valamint bortermő dombjai, fatermelésre alkalmas fái, erdős hegyei elegendők. A hagyomány szerint ezt a falut is a zoborhegyi kolostorhoz csatolták. A szomszédos birtoka Kovácsy, melynek területét a lakosok birtokukba vették.”)
Bél Mátyás leírásából is kitűnik, hogy a falu lakói a földművelés mellett gyümölcs- és szőlőtermesztéssel is foglalkoztak. Már Nagy Lajos királyunk idejéből ismerünk egy okmányt, melyben Koloni Pető 1358. január 26-án Nyitra vármegye közgyűlése előtt panaszt tesz, hogy Kolon, Madárkút, Zombafalva, Kovácsi, Pehthen és Gerencsér nevű birtokain a szomszédok, jelesül a csitáriak, menyheiek, ghymesiek és tormosiak az ő kárára és sérelmére szőlőnyitványokat csinálnak, s ez ellen ő óvást emel. 1715-ben húsz, 1751-ben hatvan család űzi a szőlőtermesztést. Ha tekintetbe vesszük, hogy 1740-ben hatvanöt házból állt a falu – két családot számítva egy házra – kiderül, hogy a szőlő majdnem a fél falunak biztosította a megélhetést. 1715-ben a szőlőterület 39 kapálásnyi, öt évvel később már 58 kapálásnyi volt. Eszerint 1760-ban már kb. 150 kapálásnyi szőlőnek kellett lennie. Mai értékekre átszámítva ez kb. 4 hektárnak felel meg. A szőlőhegyen még ma is kilencven régi pince helye, maradéka lelhető fel. A szőlő iránti megbecsülés jele, hogy a tulajdonosok szobrot állítottak Orbán pápának, a szőlők védőszentjének. A szoborállítás pontos ideje nem ismeretes, de az 1828-ban megújított fogadalom a gondozásáról arra utal, hogy 1801-ben, esetleg még korábban készült. 1828-ban ugyanis még más, 1816-ban és 1801-ben felállított emlékoszlop, illetve kereszt gondozását vállalta a falu:
„Copia provocati Sub.N.”
„Mi alul írott Kolon helységinek bírái és az egész köznek lakossai adjuk ezen levelünket, hogy a mely statua a Szent Urbány tiszteletire Szőllő Hegyünken ájtatosságbúl fel állíttatott, ugyan azon statuának mink és az Helységünk lakossai mindenkor pártfogói leszünk, kötelezvén magunkat, hogy akár mely igazítás vagy ujjítás szükséges volna, annak minden hátráltatás nélkül végben vitelire. Melynek állandó elhitelire adjuk ezen bizonyító írásunkat hellységünk petséttyével kezeink aláírásával megerősítve. Kolonyon 8-a marc 1828.

Süttő Ádám Bíró.
Balko János T. Bíró.
Brath Ádám Peregmester
Szoboly János.
Bányi Ferencz.
Fodor Jósef.
Szalay János. (L.S.)”
esküttek
A község pecsétjén termő szőlőtőke látható, Sigillum possessionis Kolon 1780 felirattal.
A múlt század végén a filoxéra teljesen elpusztította a szőlőültetvényeket. Az újratelepítés csak az I. világháború után vett lendületet. Ekkor honosította meg Brath Ambrus (Huszár Ambró) a betegségeknek ellenálló otellót. Ekkor lett igaz a mondás: Vinum de Kolon, a torkomon le alig tolom. Ma már alig találni otellót a hegyen. Túlnyomórészt kordonművelésű termesztés folyik, és a legnemesebb fajtákat ültetik. Jelenleg a termő szőlőterület 12 hektár.
Az újratelepítés után a pincék, présházak nem épültek olyan ütemben, hogy a szőlőt helyben feldolgozhatták volna. A lovasszekérbe ponyvát terítettek, s a szüretelők abba öntögették ki megtelt puttonyaikat. Ezután hazaszállították. A cigánygyerekek csapatostul lesték a szekereket, egy kis szőlőért könyörögve.
Régebben gyömöszöléssel, taposással, szőlőtörővel zúzták össze a fürtöket. A harmincas évek kezdetétől már kézzel hajtott „őrölővel” végezték ezt a műveletet. Két-három nappal a zúzás után, amikor a színmust már lecsurgott, került sor a prőslésre. Amikor még csoportosan jártak a legények a lányokhoz, az ügyes szőlősgazda egy kis tréfálkozás, borozgatás mellett velük végeztette el a nem éppen könnyű munkát.
A szőlőcsőszök feladata volt megőrizni a szőlőt nemcsak a tolvajoktól, de a madaraktól, főleg a seregélyektől is. Ezek ellen leginkább riogatással, puskalövésekkel, kerepelővel, karbidágyúval védekeztek.
1945-ben 221 háza volt a falunak, ami nagyjából ugyanannyi gyümölcsöskertet is jelentett. A gyümölcsök közül a koloniak főleg a szilvát, diót, almát és körtét kedvelték. Becslésem szerint abban az időben legalább 3–4 ezer szilvafa volt a faluban. Ha fánként csupán 15 kg átlagos terméssel számolunk, akkor is 50 ezer kg szilvát kellett évente lekvárnak kifőzni, megaszalni vagy eladni. A helyben élő gyümölcsnevek is fajták változatosságáról tanúskodnak:
Szilvafajták: bercencei, durancai, aprószemő, lószemő, sárgaszemő, tyukmonszemő, bíborsziva, hugyossziva. Almák: panyikalma, funtosalma, tányíralma, síkosalma, törökalma, boríző alma, bőralma, télyialma, metéltalma, vadalma. Körték: hérmánkörte, hírompír, búzávalírő, télikörte, cickörte, vereske, tejeske, úrikörte, vadkörte.
A kertekben cseresznyefát alig neveltek, a szőlőhegyen viszont szinte vadon nőttek. A szőlőhegy jellegzetes gyümölcsfája volt a nyispolya (naspolya), berkenye, a „savanyószeder” és a szelídgesztenye.
A kollektivizálást követően a gyümölcsösöket lassan felváltották a fóliasátrak, a virág- és eperültetvények – a pénzszerzés forrásai.

Mészégetés

A lakosság számának növekedése, a földek osztódása újabb megélhetési források megtalálását tette szükségessé. Ezek egyike volt a mészégetés. A régi vármegyében Kolonban égették a legjobb minőségű meszet. 1869-ben 90 személy évente 20 000 q meszet állított elő. Amikor a századvégen a filoxéra kipusztította a szőlőket, úgyszólván az egész falu áttért a mészégetésre. Balkó Imre (Bozány) mészégető emlékezése szerint a századfordulón kb. százra tehető az égetőkemencék száma.
Ezek a kemencék a föld színén épültek, hasonlítottak a szénégetők boksáihoz. Tíz–tizenkét mázsa meszet lehetett bennük kiégetni. A földbe fél méter mélységű, két méter átmérőjű gödröt ástak. A gödör kör alakú fala mentén 30 cm szélességben, két méter magasságig boltozatosan rakták a követ, kihagyva a fűtésre szolgáló nyílást. A kúpszerű építményt befedték lapos kövekkel, majd az asszonyok vályoggal, pelyvás sárral betapasztották. A tapasztásba lyukakat fúrtak a jobb égéshuzat végett. Ezeknek a kemencéknek rostélyzatuk nem volt, ezért a fát rézsutosan, majdhogynem függőlegesen rakták be, hogy az ölfaszálakon felfutó légáramlás is erősítse a tüzet. Ezzel a tüzelési móddal tekintélyes mennyiségű faszenet is nyertek, amit a környék kovácsai megvásároltak. Szép látvány volt éjjel a sok égő kemence, ahogy a tapasztásba fúrt lyukak sziporkáztak, mint a csillagok.
Firgoth zsidó, helybéli kocsmáros, aki világlátott ember volt, 1905-ben hozta be a faluba az újabb típusú kemencét. Amikor azután a zsidó vállalkozók, Firgoth, Braun, Weisz ezekkel a kemencékkel elkezdték a termelést, a paraszti mészégetők sorra lemaradtak a versenyben.
Az új típusú kemence építése:
Megfelelő lejtésű domboldalba 2,50 m átmérőjű, 3 m mélységű patkó alakú gödröt ásnak, amit azután kifalaznak. A falat régebben sártéglából, újabban samottból készítik. Alapzatát 70 cm magasságig 60 cm szélesre építik, és erre fektetik rá a vasúti sínekből készült rostélyzatot. Régebben, amikor még „nyúzott fával” tüzeltek, a rostélyzat is téglából készült. A rostély felett, a fal mentén 15 cm magas, 30 cm széles „tyüszel” fut körbe, melyre aztán a követ rakják. Mivel a kemence lejtőre néző eleje szabadon van, ezt a falat keresztbe rakott sínekkel megerősítik a kidőlés ellen. Ezen a falon van a tüzelőnyílás és a hamulyuk.
A kemence szájához vezető bejárat oldalait kőből rakják ki, nehogy beomoljék. A rosszul megépített, „hasas” kemencében a félig kiégett kő könnyen összeomlik, és az egész munka kárba vész.

A kő kitermelése és szállítása

A falu felett emelkedő part nyugati oldala kitűnő minőségű követ szolgáltat a mészégetéshez. Hivatásszerűen 10–15 személy foglalkozott a kő kitermelésével. Ezek voltak a kőásók, tréfásan kőmorzsolók. Kezdetleges szerszámaikkal az évek során hatalmas mennyiségű követ és a járás közútjainak javítására használt kavicsot termeltek ki. Kellékeik a „kispucka”, „nagypucka”, kövecstörő kalapács, kövecshányó villa, hasítóék, véső, kisdorong, nagydorong, talicska, lapát, rámolóvas, fülescsákány, fúróvas. A dinamit elterjedése előtt puskaporral robbantották a sziklát, gyújtózsinórnak száraz csalánszárat használtak. Egy métermázsa kőért 4 krajcárt fizettek a meszesek. Egy bányász átlagosan 50 q követ jövesztett naponta, ami két pengő keresetet jelentett. A kő szállítását szekereken maguk a meszesek, vagy alkalmi fuvarosok végezték. Egy szekérre egy köbméter (18 q) követ raktak. Métermázsáját két krajcárért szállították.

A kemence berakása

Egy kemence berakásához 5 köbméter (80 q) kő szükséges, amiből aztán 40 q meszet nyernek. A meszesek előszöris elkészítik a „pakolást”. Ez abból áll, hogy a követ szétválogatják, osztályozzák. A pakoláshoz, azaz a rakáshoz két ember szükséges. Az egyik bent van a kemencében, ez a rakó. A másik az adogató, aki beadogatja a rakónak a megfelelő követ. Legalulra, a „tyüszelre” rakják a kisebb köveket, olyan 50–60 cm magasságig úgy, hogy a fal mellett hézag maradjon, miáltal a kemence jobb huzatot kap. Ez után jön a kemence „farkalása”, az alapozás letakarása. Belülről rakják a nagyobb, a fal mentén a kisebb köveket. A „bódozat” egy méter magasságban kezdődik. A kemence szájától kezdik, és fokozatosan húzzák össze a hátsó fal felé, hogy a súly arra támaszkodjon. A boltozatot az ún. boltkővel zárják, beékelik. Végül felülről követ dobálnak rá úgy, hogy a fal mellé kerüljenek a kisebb, középre a nagyobb kövek. Befejezésül még kavicsot hánynak rá. A kész pakolást szalmával betakarják és mészporból készült habarccsal letapasztják úgy, hogy a fal mentén egy 15 cm széles sávot szabadon hagynak a huzat kedvéért. Ezzel a kemence készen áll a begyújtásra. Mindennek elkészítése nyolc órányi munkát jelent két ember számára.

Az égetés

A kő kiégetéséhez 40 q jó minőségű darabos szén és 3 q fa szükséges. Begyújtás után a kemence lassan melegszik. Nem szabad hirtelen tüzelni, mert a kő nedvet kap, bekormosodik és a kemence befullad. Ha már jól megtüzesedett a kő, a tüzet megkotorják, hogy jobb huzat legyen. Ha sok a parázs, kihúzzák, és gyorsan újra meghányják szénnel. Ezt a műveletet három óránként kell megismételni. Az égetés 24 órát vesz igénybe, de ez függ az időjárástól is – az esőtől, széliránytól. A kemence tetején szélfogó pléheket állítanak körbe. Ha már begyújtották, muszáj kiégetni, bármilyen is az idő, különben az egész tönkremenne.
Amikor a kő tökéletesen kiégett, megmeszesedett – ezt úgy tudják meg, hogy a kemence teteje megroggyan, besüpped –, a tüzet kioltják, a hamut kihordják. A rostélyt vaslemezekkel befedik, „bepléhezik”, hogy a mész ne hulljon a hamulyukba. A kemence, illetve a mész kihűléséhez legalább hat óra kell, de még ekkor sem érinthető puszta kézzel. Amikor kihűlt, a kemencét bedöntik. Hosszúnyelű, keskeny „szivanóval” kifeszítenek az oldalából néhány követ, így az összedől. A fűtőnyíláson keresztül szivanóval húzzák ki a meszet talicskákba. A húzónak néhányszor be kell mennie a kemencébe, hogy közelebb kotorja a meszet, ami nem kis teljesítmény, hiszen a hőség sokszor még akkora, hogy a kemence falához támasztott létra is meggyullad. Igaz, néhány órás várakozással mindezt el lehet kerülni, de a koloni mész annyira kelendő volt, hogy sorakoztak érte.

A mész árusítása

A koloni mész legnagyobb felvevője a nyitrai piac volt. A hetivásárok alkalmával hosszú szekérsorok álltak a „mészpiacon”. Az asszonyok a hátukon, batyuban is bevittek 30–40 kg meszet a piacra, pedig ez kilenc kilométeres gyaloglást jelentett. A meszet apróra a „meszesliterben” mérték ki. A meszesliter hatóságilag hitelesített 3–5–10 liter űrtartalmú edény volt, és tudták, hogy hány kiló meszet tartalmaz. Egy kiló mész ára öt krajcár volt, de pénzszűkében más áruért, legtöbbször tojásért is adták. A megmaradt meszet átvette a „rongyos”, vagy valamelyik nyitrai kofa, aki aztán apránként eladogatta. Koloni mészből épült fel a régi Nyitra nagy része, a megyeháza, a törvénypalota, a kaszárnyák, cukorgyár stb. A II. világháború után, amikor a beadási kötelezettség erősen sújtotta a koloni parasztokat, sok meszet adtak el, illetve cseréltek kukoricára Tarán, Tardoskedd, Sókszelőce és Farkasd községekben.
A jelenlegi termelés – öt kemence, évi 150, 200 égetés – hat–nyolcezer métermázsa meszet jelent. Az üzemeltetőnek, a helyi tanácsnak saját teherautója és traktora van, így nem jelent gondot az árusítás több kilométeres körzetben sem. Az ár a gyári mész árának a háromszorosa, de a kiadóssága is háromszoros. Amíg egy kiló gyári mész oltásához három liter víz elegendő, addig a koloni kilója hat litert emészt el. Nemegyszer előfordult, hogy koloni mészként árulták a gyárit is, csakhogy jobban fogyjon. A háború után rövid ideig működtek mészkemencék más zoboralji községekben is, de ezeket is koloni meszesek kezelték. A nagyszombati járás Jókő falujának kemencéit is Bányi Antal koloni mészégető építette.
A kemencék körül egész dombok halmozódtak fel a kiégett „ovatból”, amit jó szigetelő tulajdonsága miatt az istállók talajába döngöltek. „Meszet vegyenek! Jó kolonyi meszecskét!” – hangzott a kiáltás. Fogyott a mész, ránk pedig örökre ránkragadt a csúfolódó név: kolonyi meszesek!

Pásztorok, csőszök

A falu délkeleti oldalán magasodó Pelís füves lankái biztosították a legeltetés, pásztorkodás feltételeit. A parton a legelő részekre volt felosztva. A szárazabb, kopárabb részeken a juhász terelgette a nyáját, a dúsabb füvön a marhacsorda legelt, míg alul a láposabb rész a kondának volt fönntartva. A részeket „cégérekkel” jelölték és legeltetéskor szigorúan tiszteletben tartották a területek határait.

A pásztorok megválasztása

„Közhírő títetyik, hogy máma vecsernye után lessz a kössígi szógák megválasztása” – dobolta ki a kisbíró. A községi szolgákat Márton-napkor, vagy az utána következő vasárnapon választották. Összegyűltek a gazdák, bírák, esküdtek, hogy a jelentkezők közül megválasszák a megfelelőt, de majdmindíg a bíró szava döntött: A pásztor pedig Balázska lesz és punktum! Természetesen választás csak akkor volt, ha a „szóga” lemondott, vagy rosszul látta el a hivatalát. A választás után nagy áldomás következett, s bizony nemegyszer félévi bérébe került a megválasztottnak. Voltak olyan pásztorok, akik hosszú éveken keresztül végezték a munkájukat. Nagy tekintélyű, megbecsült emberek voltak, hiszen értettek az állatok gyógyításához is. Híres juhász volt Polyák Bottyány János és Erdélyi Halló Pista, tehénpásztor Tóth Balázs Balázska, nevezetes kanász Süttő Géza Sűtőcske.

Pásztorélet

Kolon község szarvasmarha-állománya ötven évvel ezelőtt mintegy 250 darabból állt, ennyire tehető a birkák száma is. A konda 100–200 darab, ezek negyed része anyakoca. A legeltetés Szent György-napkor kezdődött, mindenszentekig tartott. Nyáridőben a juhász hajnali négy órakor hangos füttyszóval, „juhokat” kiáltással vonult végig a falun, s a gazdák sorban eresztették ki juhaikat a nyájba. A kondás öt-hat órakor tülköléssel szedte össze a csürhét, a tehénpásztor hat órakor, karikásával nagyokat pattintva tudatta a kihajtás idejét. Mivel a község legelőjén víz nem volt, a nyári hosszú napokon behajtották a csordát a faluba, ahol a Nagykútnál itattak. Erre a fejés miatt is szükség volt. Délután három órakor a pásztor újra kihajtott és legeltetett nyolc-kilenc óráig. Az állatok, ahogy vonultak végig a falun, minden nógatás nélkül betértek a gazdájuk portájára, hacsak nem észleltek valamilyen változást a bejáratnál. (Bámul, mint borjú az új kapura!) A nagy nyári melegekben előfordult, hogy megvadult a csorda, „bugárzott”, „csudát látott”, „álmodott”, mondták a pásztorok. Ilyenkor nem segített sem a karikás, sem a bunkósbot – bevágtatott a faluba, ahol aztán az emberek segítségével újra összeterelték.
A juhásznak könnyebb dolga volt, mert ott voltak a juhászkutyák, azok segítettek a terelésben. A nagy melegben ők is behajtották a nyájat a delelőre, a faluszélen lévő vízállásba, az árnyékot adó szederfák alá. A fák alatt nagy mennyiségű trágya gyűlt össze, amit a juhász családja hetente összesöpört és értékesített. Este, a hazahajtáskor, valamelyik családtag kiment a juhász elé az „ulicskába”, és bizonyos házak előtt segített megállítani, „kikanyarítani” a nyájból a gazda juhait. A makrancoskodó kosokat a juhász ügyesen elkapta a botjával, és vitte a „veréckébe”. Előfordult, hogy a juhok idegen udvarba szaladtak be, de ezt mindenki eltűrte, és reggelig magánál tartotta az állatokat, nehogy a kóbor kutyák széttépjék. A juhokat jelölték, bélyegezték. Hátukra, tomporukra kátránnyal különböző jeleket – karikát, keresztet, háromszöget –, vagy a tulajdonos nevének kezdőbetűit festették. Ha valamelyik megellett a legelőn, a pásztor korcos lepedőben hazavitte a kisbárányt a gazdájának, amiért kijárt egy kis pálinka és néhány krajcár. A bárányokat az elválasztás után a juhász „korlátban” tartotta és etette mindaddig, amíg elszoktak a szopástól, csak azután eresztette vissza a nyájba.
A kondásnak volt aránylag a legkönnyebb dolga, hiszen a disznók órák hosszat elhemperegtek a pocsolyákban, turkáltak a puha, füves földben. A sáros disznókat hajtó kondásnak kisebb is volt a becsülete, mint a juhásznak vagy a tehénpásztornak. Sarjúkaszálás után a teheneket a rétekre hajtották, a juhok, disznók pedig a tarlókra, „csírára” jártak.
Külön kell említeni a csikók legeltetését. Ha a lovakra nem volt éppen szükség, akkor azokat is kivitték a „pusztára”, első lábaikat megbéklyózva a szolgagyerekek őrizetére bízva. A gyerekek kaptak ezért egy pár csizmát, egy „végigruhát” „hodira”, néhány krajcárt és napi kosztot.
A pásztorok jutalmazása és szokásaik:
A tehénpásztor fizetése volt: egy tehén után egy véka gabona és egy nagy kenyér. Egy üsző után járt egy „méc” búza. Jeles ünnepeken egy nagy túrós lepényt, vagy egy mákost kapott a gazdasszonytól.
A kondásnak egy anyadisznó után egy véka, egy süldőért egy méc gabona járt. A juhásznak természetbeni járadéka nem volt, pénzben kapta a bérét: a monarchia idején 6–7 krajcárt, az államfordulat után 6–10 koronát minden darab után. Ehhez jött még az a néhány krajcár, amit a szaporulat után kapott a gazdától. Járandóságukat a pásztorok maguk szedték össze.
Márton-napkor a tehénpásztor „mártonvesszővel” ajándékozta meg a gazdát. A jó hajlós somfavesszőt a gazdasszony vette át, aki aztán jót húzott vele a pásztor hátára, hogy „jövőre a tehenkék kettesével borjazzanak, jövőre mind üszőborjú legyen”! A vesszőért kijárt a pásztornak egy „verdung” pálinka, esetleg egy-két krajcár.
„Tisztőtetyi keteket Dömötör Antal, hogy tartoznak neki egy pár koronává és azt legyenek szívesek kiegyenlítenyi.” Ezzel a mondással kérte a juhász a maga járandóságát.
Karácsony estéjén nagy ostorpattogással, tülökfúvással hirdették az Úr születését. Újév reggelén pedig „halaperdára” tűzött piros almával szerencsézni jártak: „Gazdának bort, búzát bőven, gazdasszonynak tyúkot, lúdat. Lánynak, legénynek egy-egy szép mátkát, országunknak csendes békességet, ha meghalunk, örök üdvösséget. Boldog új évet kívánunk!”
Szorosan összefüggött a pásztorok munkájával a „bokterkodás” is. Kivételek persze voltak, de általában a pásztorok voltak a falu bakterei. Szolgálatuk este kilenc órától hajnali háromig tartott. Éjfélkor váltakoztak. Felszerelésük a szentelt halaperda és az ökörszarvból készült kürt volt. Kötelességük volt az idő jelzése. Az éjfélt nem fújták, mert akkor jártak a boszorkányok. Ezek ellen csak a szentelt halaperda segített úgy, hogy a bakter egy kört rajzolt vele maga körül. A hajnali hármat szintén nem fújták, hanem harangszóval jelezték.
A bakter mellé mindig be volt osztva egy „esztrázsa” is. Esztrázsát naponta más-más ház állított, éjfélkor ők is váltották egymást. Fegyverük az öt kilós „esztrázsabot” volt, melyet „jó estét (jó reggelt) , itt a bot” szóval adtak át egymásnak. Régebben az órákat tréfás rigmusokkal is jelezték a bakterek, de ez a szokás a századforduló után lassan elmaradt.

1. Éjfélt ütött már az óra,
Palyonak nincs hátorója.

2. Éjfél után óra kettő,
Komámasszony keljen már fő.
Gyujtsa meg a lámpáját,
Én szeretem a lányát.

3.Éjfél után óra három,
A libákat válogatom.
Melyiknek hosszabb a nyaka,
Holnap visszük a vásárba.


A legősibb foglalkozás, a pásztorkodás 1948-ban teljesen megszűnt a faluban. A földműves szövetkezet megalakulása utáni első években néha-néha még kihajtották a csordát és a nyájat, de már nem a pásztor, hanem a gulyás. Érdekes, hogy az urasági és a szövetkezeti tehénpásztort is mindig gulyásnak nevezték, ellentétben a faluéval, aki mindig pásztor volt.
Századunk elején még voltak a faluban magyar tehenek és bivalyok is, de ezeket inkább teherhúzásra használták. A címeresszarvú, büszke tartású jószágokra utalnak az olyan tehénnevek, mint a Szilaj, Csákó, Labanc, Büszke, Vadász stb. A mai pirostarka és fakóbarna tehenek már a szelídebb fajtára utaló neveket kapták: Zsemlye, Kajla, Bimbó, Virág, Riska, Tündér stb. Ősi magyar szavunk, a juh is arra utal, hogy régebben a magyar fajta racka, vagy a hegyi „cigája” „cígel” volt elterjedve, mert a birka elnevezést, ami a merinó fajokra vonatkozik, nemigen használták.
Mesélnek az öregek a farkasokkal vívott harcokról, hány farkast rúgott agyon a csődör egy éjjel, hogyan fehéredett meg a pejcsikó szőre reggelre, mikor tizenkét ordassal viaskodott. Mindez a régi félrideg állattartásról tanúskodik.
A községnek 1946-ig határcsősze is volt. Őt is Márton-napkor választották. Nyáron a termést, télen az erdőt őrizte. Mint állandó alkalmazott, rendes bért kapott. Mellén jelvényt viselt „esküdt csősz” felirattal, és fegyvere is volt.
A két szőlőcsőszt augusztus második vasárnapján választották meg a szőlősgazdák. A szüret végéig őrizték a hegyet. Vigyáztak a rendre, a gyerekeket nem engedték a szőlőben csavarogni. Fizetségükről a választáskor egyeztek meg, ami általában tíz korona volt egy ár ültetvény után. Szüretkor a gazdák bort, pálinkát vittek nekik. Fizetésüket maguk szedték össze.

Mesterségek

A paraszti társadalom minden téren önellátásra rendezkedett be. Megtermelte a mindennapi kenyeret, és nem adott ki pénzt olyan dolgokra, amit otthon is elkészíthetett. Minden gazda megfaragta a szerszámnyelet, szekérrudat. Az asszonyok megfonták, megszőtték a kendert, megvarrták a ruhákat, ágyneműt, zsákokat. A tárgyakba belefaragták, belehímezték a lelküket, ráhagyva csodálatos művészetüket az utókorra.
A faluban a gazda rangját állatai, főleg a lovak adták meg. A lótartás megkövetelte, hogy legyen kéznél kovács és kerékkészítő bognár. Amikor a mezőgazdasági munkák megengedték, a lovasgazdák más elfoglaltságot is találtak, leginkább fuvarozást. Ennek zömét a tűzifa szállítása tette ki. A fát a „Teríbecs” erdeiből a nyitrai piacra vagy a fakereskedőknek vitték. Egy ilyen fuvar 50 kilométernyi szekerezést jelentett. Kopott tehát a patkó, törött a szekér – volt dolga a kovácsnak, bognárnak. Kolonban 1945 előtt 64 pár igásló volt.
A községi kovács a falutól kapta a lakást és a műhelyt, de a felszerelés a sajátja volt. Pénzért dolgozott, kivéve a patkolást és az ekevas élesítését, amiért gabonát kapott a gazdáktól. A lópatkolás és az élesítés olyan, becsületbeli munka volt, amelyet a kovács bármikor, bármely munkáját félretéve azonnal elvégzett. A tűzgépes cséplések korában ő látta el a masiniszta feladatát is.
A bognárnak saját műhelye volt, és kizárólag pénzért dolgozott. Új szekeret, kereket, „kapacsot” nem kellett évente csináltatni.
A kádár boroshordókat, kádakat, szapulókat, dézsákat, puttonyokat készített megrendelésre, de raktárra is.
A kender elengedhetetlen tartozéka volt a falusi életnek. Fonáshoz, szövéshez minden lány és asszony értett. „Szátvája” minden jobb gazdának volt. Kolonban a takács nem szőtt, csak a fonal fölvetését végezte. Talán nem is azért, hogy azt nem tudták volna megcsinálni az ügyes kezű asszonyok, de hozzávaló eszközei csak neki voltak. A varrás, hímzés, csipkeverés mesterségét is tudta még ötven évvel ezelőtt minden fehércseléd. Híres hímző-varró asszony volt a hatujjú Bencz Mária (Csira Maris), Balkó Urbi Julka, akik a koloni lyukas hímzést az egész környéken ismertté tették.
Az egyedüli szűcsmester, akit még ismertem, Pajér (Szőcs) Sándor bácsi volt, mestersége mellett kitűnő mesemondó. Ködmönöket, szűröket, prémes sapkákat készített. A cifra ködmönök festett bőrdíszeit szironnyal varrta. A díszítéshez használt festéket a diófagomba főzetének levéből nyerte.
A falunak megvolt a maga magyarszabója és csizmadiája, aki a zsinóros nadrágot, a csikorgós csizmát készítette.
Kolonban három patakmalom működött, az egyik még 1970-ben is. A molnárok nemcsak az őrléshez, de a malom javításához, alkatrészeinek elkészítéséhez is értettek.
A múlt században neves fafaragó volt Kolonban Csernyánszky József. Ő faragta templomunk ún. lourdesi oltárát és a máriatáli kolostorban is őriznek tőle egy betlehemet. (Egy művének torzója a tulajdonomban van.) Süttő Boldizsár és András készítették a legszebb szátvákat, „szuszákokat”, és gabonatisztító „rajtárt” is tudtak csinálni.
Az utolsó kosárfonó és szakajtókötő Salát Jani bácsi volt, aki piacra is hordta az áruját. Főleg tyúk- és lúdkasokat készített. A szakajtó nélkülözhetetlen kelléke volt a háztartásnak. Rozsszalmából készült. Kézzel csépelt zsuppból ujjnyi vastag kötelet sodortak, és spirálisan körbe-körbe tekerve, közéfont, hasított fűzfavesszővel rögzítették. Ötféle fajtája volt használatos: a cseréptál formájú krumplisszakajtó, amit mértékként is használtak pl. gabonakölcsönzéskor, disznó, baromfi etetésekor az adag kimérésére. Igénybe vették a krumpli és bab ültetésekor, kukoricamorzsoláskor is. Volt aztán amfóraformájú tojásosszakajtó a tojás összegyűjtéséhez, tárolásához. Az ovális kisszakajtót a varró-, hímzőeszközök, cérnagombolyagok elhelyezésére és a csipkeverő „pucok” tartójaként használták. A lisztesszakajtó állandó helye a lisztesládában volt, csakis a főzéshez, lisztméréshez vették elő. Ugyanolyan formájú volt, mint a krumplis, csak kisebb. Fontos kelléke volt a kenyérsütésnek a lyukasszakajtó. Minden háztartásban legalább hat darab kellett legyen, hiszen általában három hetenként sütötték meg a taligakeréknyi öt–hat kenyeret. A kenyértészta kelesztéséhez azért használtak feneketlen lyukasszakajtót, mert ebből könnyebb volt kiborítani a tésztát a kenyérhányó lapátra, hogy a „siskóba” vessék. Természetesen a szakajtóba előbb tiszta vászonkendőt, „lisztesruhát” tettek.
A kovács, bognár, kádár, szabó, csizmadia, szűcs vagy lisztesmolnár nem voltak a szó szoros értelmében népi mesterségek. Tanult szakmák voltak ezek, inas- és segédévek kellettek a végzésükhöz. Ellenben minden faluban voltak emberek, akik híresek lettek ügyességükről, hozzáértésükről. A csipkeverés, hímzés, kicekötés, kazalrakás, mészégetés, bőrcserzés, cséplés, kötélfonás, olajütés, pásztorkodás, gyógyítás, faragás, kosárfonás, szakajtókötés mind apáról fiúra, anyáról leányra szálló mesterség volt.
A nagy gazdasági válság idején (1929–1930) néhány család megpróbálkozott selyemhernyó-tenyésztéssel. Özv. Polyák Mihályné sz. Szalay Teréz, aki maga is foglalkozott ezzel, elmondta: „Csak egy évig csináltuk, mert nagyon sok levelet megettek. Eleinte kevesebbet, de később már négy–öt zsákkal is naponta. Osztán egy kilo gubóért csak 35 koronát fizettek. Anyám négyszer-ötször vitte be a hátán a gubókat Nyitrára, egyszerre vagy húsz kilot. Hát, keserves munka volt. Nem érte meg. Abba is hagytuk. Azóta is Selemnek hívnak bennünket.”



Zoboralja címere
 

Warning: pg_close() expects parameter 1 to be resource, boolean given in /home/nm017300/_sub/zoboralja/footer.php on line 6