Warning: pg_connect(): Unable to connect to PostgreSQL server: FATAL: no pg_hba.conf entry for host "46.229.230.189", user "ij015000", database "ij015000db", SSL off in /home/nm017300/_sub/zoboralja/header.php on line 79

Warning: pg_exec() expects parameter 1 to be resource, boolean given in /home/nm017300/_sub/zoboralja/header.php on line 80
Nyitra címere
Magyar verzió
Slovanská verzia
Az oldal megtekintéséhez Internet Explorer 6.0 ajánlott


Warning: chdir(): No such file or directory (errno 2) in /home/nm017300/_sub/zoboralja/index.php on line 79

ZOBORALJA
(Nyitra vidéke)

Zoboralja / Könyv - tanulmány / Czövek Judit: Zoborvidéki virrasztóénekek / 
 

Czövek Judit könyve újabb fontos adalék
a nyitravidéki magyarság népi kultúrájához

E vidék temetkezési szokásaival foglalkozó néprajzi munka eddig nem jelent meg, ezért is örvendetes, hogy 202 -ben egy új kötet látott napvilágot, Ha mi meghalunk - Zoborvidéki virrasztóénekek címmel, melynek szerzoje a MTA Néprajzi Intézetének tudományos fomunkatársa, Czövek Judit. A szerzo 1985-tol nyolc alkalommal járt Zoboralja magyar falvaiban (Alsóbodokon, Béden, Ghymesen, Kolonban, Menyhén, Zsérén, Pogrányban, Vicsápapátiban). Eloször a jeles napoknak a közösségi szokások rendszerében betöltött szerepét vizsgálta, késobbi kutatási témája pedig az emberi élet egyik fontos fordulójához, a halálhoz kapcsolódik: a virrasztással és a virrasztóénekekkel foglakozott.

E mostani kötet elején jellemzi a Zoborvidéket, mint tájegységet majd kutatástörténeti éttekintést ad. Ezt követoen foglalkozik a virrasztással, s a virrasztóénekekkel, itt részben megismerhetjük a temetkezési szokások néhány mozzanatát is. Elsosorban három község: Béd, Pográny és Vicsápapáti szokásvilágára összpontosít, a kötetben szereplo virrasztóének is ebbol a három községbol származnak. Többek közt azt is megtudhatjuk, hogy 1985-1988 között még virrasztottak a halottas háznál. Ma már Béden a "hidegházban", azaz a ravatalozóban, Pogrányban és Vicsápapátiban pedig a templomban, általában litánia elott virrasztanak, még mindig két alkalommal. A virrasztás ideje azonban már lerövidült és kevesebbet énekelnek és imádkoznak. A szerzo foglalkozik a szervezo egyéniségek, vagyis ahogyan a helyiek nevezik oket: szentemberek, szentasszonyok közösségszervezo szerepével is. Czövek Judit 1987-ben vett részt teljes virrasztáson Vicsápapátiban és Béden. E mostani kötetben e rítusnak csupán azon részét mutatja be, amelyben a foszerepet az eloénekesek játsszák. Jó módszer, hogy a szöveges részben nagyon gyakran szerepel az adatközloktol idézett rövidebb-hosszabb szó szerint lejegyzett közlés. Összesen 79 virrasztóének kottáját és szövegét közli, amelyek Bédrol (16), Pogrányból (11) és Vicsápapátiból (52) származnak. A szerzo a virrasztóénekek szövegének és a dallamának történeti összehasonlító elemzését is elvéhezte, melyhez hasonlót Lajtha László végzett munkatársaival, Erdélyi Zsuzsannával és Tóth Margittal Sopron megyében még az ötvenes években. Czövek Judit kötetének végén találhatjuk a mutatókat (szövegkezdet-, helységnév-, szótagszám- és kadenciamutatókat), továbbá az adatközlok névsorát, a függelékben pedig a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének Archívumában található kimutatás alapján községek szerint felsorolja, mely zoboralji községekben kutattak az intézet munkatársai. A kötetet gazdag irodalomjegyzék zárja.

A téma iránt érdeklődő szakemberek bizonyára jól hasznosítják ezt a kötetet. Annyi bizonyos, hogy sokan keresik, igény tehát van rá. S ami nem utolsó szempont, a kötetben szereplő adatközlők, vagy a kutatott település lakói is szívesen megvásárolnák, s jó lenne, ha a könyvtárak egy részébe is eljuthatna. Bízzunk benne, hogy ez a kérdés rövidesen megoldódik, s nem számít majd hiánycikknek a kötet a szlovákiai magyar könyvpiacon.

(Kalligram, 2002)

L. Juhász Ilona recenziója alapján


Erdélyi Zsuzsanna:
Megkésett recenzió, időszerű gondolatok

   
Czövek Judit: Ha mi meghalunk...

Kezemben tartom Czövek Judit Ha mi meghalunk... - ,,Zoborvidéki virrasztóénekek,, - című könyvét, amit a Kalligram kiadó jelentetett meg 2002-ben Szigeti László jóvoltából.

A kiadói szándékot megtámogatta a területi összetartozás ténye. Nyitra és Zoborhegye közelebb van Pozsonyhoz, mint Budapesthez. Néhány éve, úgy látszik, nem csak tájilag van közelebb. Akárhogy is mutatja perspektívánk, a zoborvidéki virrasztó-kötet megjelenése sok szempontból figyelemreméltó. Több tudományág nyer vele. A vallási néprajz, összességében a folklór, a mentáltörténet, a népénekkutatás, az irodalomtörténet és a nyelvészet. A szokás-kutatónak azért lehet érdekes, mert azonos műfajon belül szélesebb időtávra tekinthet ki, vagyis lehetőséget nyer az úgynevezett változásvizsgálatra, sokféle tanúság levonására, élő anyag összevetésére. Csak egy példa erre: Lajtha László Sopron megyei virrasztó énekek című nagy port felvert kötete 1956-ban jelent meg. Közvetlenül a forradalom előtt. Már maga az időzítés is - jóllehet semmi tudatosság nem volt benne, ahogy október 23-ában sem volt - nyugodtan mondhatjuk, sorsszerűnek hatott. A fantasztikus 12 nap után jött a pusztulás, a halál, a gyász. Sajnos nagyon is aktuálissá vált a 265 énekből álló virrasztó gyűjtemény. Akár elő is lehet venni és valamelyik több százéves veretes énekkel, temetni, siratni. Például a 167. számú énekkel, amelyet Bősárkányban gyűjtöttünk 1954. december 3-én a hetvenéves Dezenszky Bálintné Fehér Ilonától. Kezdősorai: ,,Óh szomorúságnak napja siralomnak, / És fekete gyásznak, szívbéli bánatnak! / Mi sokan jajgatnak, keservesen sírnak; ...,, Ez ének első előfordulása Illyés Istvánnak Sóltári... és Halottas Énekek... című Nagyszombatban 1693-ban megjelent könyvében található. Szerencsére Czövek Judit gyűjteményének nincsen ilyen tragikus asszociációja. Annál inkább van történelem nyújtotta szakmai haszna, etnikai tanulsága. A halottvirrasztás–búcsúztatás ősi rítusa az egész országban élt. Azóta szűnt meg, amióta a halottat nem otthon készítették el az utolsó útra, hanem a temetői ravatalozóban, a ,,hideg házban,, kellett elhelyezni. Az elhunytnak járó végtisztességet a halott méltóságának és az élők lelki békéjének jegyében az otthoni virrasztás biztosította. A gyász közös elviselése, a nagyszámú jelenlévők részvétele, a családdal való azonosulása segítette a veszteség elfogadását. A megfelelően elkészített ünnepi szobában a gyertyák fényében fekvő halottat körülvették közvetlen hozzátartozói, rokonai, barátai, falubéli tisztelői. Vidékiek szerint egy vagy két éjszakán át virrasztottak vele/mellette. Pap, kántor nincs jelen, mégis szervezett és rendezett volt, mert a közösség kitermelte/kiválasztotta az e tisztségre alkalmas embereket. Előénekesek, búcsúvezetők, sok helyen úgynevezett ,,szent emberek,,, protestáns falvakban a funerátorok vezették a virrasztást mind külső jegyeiben, gesztusaiban, mind ima- és énekanyaga birtokában. Ezt sokszor elődeiktől örökölték, majd adták tovább utódaiknak. Ez énekanyag meglehetősen rétegezett volt és bőséges, mivel a hosszú ,,vigyázat,, alatt sok és sokféle énekre volt szükség a halott személyétől, rendjétől, rangjától függően. A szent emberek füzetei akár századok szövegi és zenei lenyomata is lehetne. Tinódiék világától, a prédikátor költészettől kezdve bujdosóénekeken át egy-egy ,,szívrehatós,, Mária-énekig, majd a történeti éne­keskönyvek, ponyvák, népi kéziratosok szövegeiig itt minden megtalálható. Nem véletlenül merült alá Lajtha László, a történeti népzenét kutató zenetudós, a sopronmegyei virrasztók tömegében. Tíz éven át voltam állandó úgynevezett szöveges munkatársa. Emlékszem, milyen vizslaszimattal kereste a minél régebbi szövegeket, dallamokat, amelyek sajátságos módon a virrasztóénekek funkciójában maradtak fönn és nemzedékeket szolgálhattak. Abszurdnak tetszik a halálköltészetről szólván arról írni, hogy micsoda öröm volt meglelni vagy kilenc sopronmegyei községben az ,,Oh jaj, jaj félek, / Igen rettegek, / Jaj, mit míveljek, / Hová rejtezzek, / Mit látok...,, kezdetű 28 sza­kaszos, a késő középkori certamen/vetekedő műfajra emlékeztető virrasztót a lélek és a halál viaskodásáról. Csak néztünk egymásra, mikor a peresztegi csodaagyú 86 éves Hujmon Mari néni (Kisberk Lajosné) virrasztónak énekelte a 17. század elejéről Péceli Király Imrének tulajdonított ,,Miként Egyiptusban egy pelikán madár / Nem tudja mi légyen a’ mennyei udvar...,, indítású négyesrímű tizenkettesekben írt 13 szakaszos allegorikus epikumot. Szintén témájánál fogva került be a virrasztás anyagába az a kuruc kori bujdosóének, az ,,Ideje bújdosásomnak / Eljött már távozásomnak, / Szomorú változásomnak, / Sok okai vannak annak...,, A 21 szakaszos ének versfőiből kiderül, hogy Jánótzi András írta. Bartók Béla Gyergyóban találta meg mindössze három szakasszal, ha jól emlékszem keservesként. A nyugati részeken, Mariazell vonzási körzetében lassan búcsúsénekké vált, ahogy ez egy 1731-es igen szép ponyvafüzet mutatja Sopronból. Nevezett szövegek mondanivalója és hosszú volta a virrasztók sorába vonta be őket és mentette át élőben a mi korunkra. Íme a népi kultúra megtartó ereje, a ,,mentette át élőben,, hozadéka. Hogyne lenne hozadéka, amikor Sopron megyében 75 Kájoni-éneket találtunk a távoli Csíksomlyóban 1676-ban megjelent Cantionale Catholicumból. E hatalmas gyűjteményből Illyés István is merített a kor kompilatori gyakorlatának megfelelően. Maga Kájoni is élt vele, saját bevallása szerint szedegette össze, jobbította az énekeket esztétizáló törekvéseinek megfelelően. A protestáns prédikátor-líra dús állományából is beszerkesztett kötetébe, amiképpen Illyés István is. Ezért szerepelnek forrásaik között a zengő ajkú reformátorok akár már 16. századi szerzései is. Valójában mellékes kérdés, hogy mely kéziratos, vagy nyomtatott gyűjteményből válogattak, szemezgettek. Énekeiket a nép birtokba vette s századokra beépítette a halottvirrasztás szokásrendjébe. Például Illyés István utolsó kiadását 1921-ben vehette kézbe. Jómagam is rendelkezem különböző korszakokból való példányaival. Így nem csoda, hogy Czövek Judit is megtalálta a maga ,,Illyését,, és a Nyitravidéken a 20. század végén még rögzíthette történeti értékű szövegeit.

Illyés István és bátyja, András, az istenes irodalom két jeles képviselője a csíkmegyei Szentgyörgyről származtak, s végigszolgálták Fél-Magyarországot. Gyulafehérvár, Kolozsvár, Ungvár, Kassa, Zólyom, Nagyszombat, Pozsony, Esztergom voltak a kanyargós életútjuk főbb állomáshelyei. Jól ismerték az ország szellemi–hitbéli állapotát. Az egyházi ranglétrán a püspökségig haladtak, s a pázmányi szellemben látták el munkájukat. A sok helyen megfordult, sok irodalmi művet megismerő teológusok nyomot hagytak mind az egyház, mind a nép vallási életében. Egyházi vonatkozásaik értékelése nem az én feladatom, de a népi jámborságra gyakorolt hatásukra ez alkalommal éppen Czövek Judit könyve nyomán kell felhívnom a figyelmet. Illyés András 1694-es Szentek élete című tekintélyes munkájával ritkábban találkozhattunk, bár része volt a házi áhítatoknak. E testes nagy könyvvel egyik jászalsószentgyörgyi énekesasszonyom ajándékozott meg 1974. február 16-án. Ők már nem használják, mondta, mert lassan kihalnak az öregek és ,,a mai népeknek már nem kell,,. Illyés András a mélyen vallásos Jászság házi áhítatai–imaórái során a szent prózát szolgáltatta egy-egy adott ünnephez, szenthez kötődő alkalommal. Illyés István meg az istenes lírával gazdagította a virrasztók lelki eledelét, amiképpen ezt Czövek Judit kutatásai ismételten bizonyítják. Nem tekinthetjük véletlennek tehát, hogy mi Sopron-megyében, Czövek Judit meg a Nyitravidékén találkozott Illyés István virrasztóival. Lévén a virrasztás történeti eredetű és az egész magyar nyelvterületen elterjedt népi rítus nemzedékek használta–örökítette énekanyaggal, egy-egy elszánt gyűjtő még fölvehette a ,,régi öregek,, hangját–szavát. Szerencsére vannak még közösségek, amelyek még nem tértek le felmenőik nyomvonaláról, és fölidézhették azt a megrendülést, amely minket is elfogott elődeink hitbéli jártasságát, mondhatni mohóságát észlelve, amellyel ,,fogyasztották,, az énekeket. Már fáradtak voltak, hangjuk is rekedtes, de azért késztették egymást: ,,na még ezt is énekeljük el!,, Ezt is, meg amazt is. Nem győztünk írni, jegyezni. Azidőben nem használtunk magnót. A hatalmas nagysúlyú őslényeket megemelni is alig tudtuk, nem hogy faluzni velük. Az ilyen fokú tudás és spiritualitás izzásában természetes volt a magas és a népi kultúra közötti átjárás a szellemi javaknak fentről lefelé áramlása, ha úgy tetszik, folklorizációja. Így vált fölfoghatóvá a régi hitesek Isten felé mutató gyásszava, a kimért sors elfogadása.

A zoborvidéki virrasztókötet ennek a több százéves folklorizációs folyamatnak a követésére ad még ma is lehetőséget. Bár a későbbi kántorkönyvek és ponyvafüzetek révén időtávlatból ismerjük a leszivárgás fázisait, terjedési irányát, de most emberközelből korunkon belül végezhetünk összehasonlító elemző munkát, a napjainkra olyan fontossá vált változásvizsgálat céljából. Czövek Juditnak adva vannak az előtte gyűjtők szövegei, szokásleírásai, beleértve Lajtha László sopronmegyei virrasztóanyagát. E vizsgálódás jelentőségét fölgyorsult időnkben látjuk igazán. Korunk sodrásából a falu sem marad ki és észre sem veszi, hogy egy új világkép és életforma határozza meg létét, amelyben a régiek szívdobbanása már alig, vagy sehogyan se hallható. Sok százéves szokások üresednek ki, s válnak emlékké, majd történeti folklórrá. A múltat fölfalja a konzumjelen, az esti ima befelé fordulását a TV külvilágra nyitó kép–hangözöne. Ha nem örökítjük meg mindazt, ami még megfogható, tétova lesz a jövő, s vele együtt elbizonytalanodik az adatszegény kutató, aki a hightech bűvöletében és rabságában addig érzi jól magát, amíg meg nem irigyli elődei poros archívumait, metszetes ponyváit, elsárgult kéziratosai bőségét, lélekközeliségét. Egy elpiszkolódott görcsös írású Marinéni-füzet, vagy gonddal írt Lajosbácsi-halottaskönyv kézbe vehető, tapintható, leheli az életet. A gép tudhat mindent, de ez mégsem minden egy érzékszervekkel megáldott embernek.

A zoborvidéki virrasztókötet értékét folklorisztikai jelentőségén túl az ottani magyarság elszigeteltsége, ezzel a diaszpóra jellege is fokozza. Felsejlik ugyanis napjainkban a hagyományozott történeti–népi kultúra szétesése, az anyanyelv elkopása, az identitástudat vesztése–váltása. A hetvenes években szinte minden nyitravidéki magyar faluban gyűjtöttem. Akkor még nem volt gond az iskolákkal. Teljes létszámú elsőosztályokat indíthattak. Ma kellő jelentkező híján marad a szlovák iskola. S a szülők felelőssége? Kérdezhetjük. Könnyen kérdezhetjük innét Pestről. A szülők elbizonytalanodtak, mert gyerekeik jövőjére gondolnak. Azután az érzelmi elbizonytalanodás, mivel a 2004. december 5-iki népszavazás óta sokan vélik úgy, hogy a senkiföldjére kerültek. Kiszolgáltatottabbak, védtelenebbek lettek. Érthetően érvényesül a racionalitás. És - lassan süllyedni kezd egy gyönyörűséges nyelvű–hagyományú magyarsziget, s az marad meg belőle, amit a lényegre ráérző néprajzosok, gyűjtők megörökítettek.

Ezt tette Czövek Judit is, amikor elénk tárta a Zoborvidék virrasztó szokását és 79 kötődő énekét. Ezeknek egy része az istenes költészet kategóriájába sorolható és visszanyúlik Illyés István említett 1693-as halottas könyvéig, közvetve még távolabbi időkig. Több ének későbbi kántorkönyvekben, majd ponyvákon is megtalálható, és az ezekből szétáradó népi kéziratosokban. Forrásuk lehet még az első világháború előtt megjelenő kiadványok anyaga, például Stampay János 1908-as kántorkönyve, vagy az Orgonahangok - Orgonavirágok sok kiadást megért igen terjedelmes ima- és énekeskönyve, amelyet a nép amerikai-énekeskönyvnek is nevez. A századforduló idején kivándorló magyaroknak lelki épülését szolgáló könyv ugyanis a könnyebb hoz­záférhetőség miatt nemcsak Budapesten, hanem New Yorkban is megjelent.

A szerző az ének- és szokásanyag bemutatása előtt alapos tanulmánnyal készíti föl az olvasót a vizsgált kis régióról. Történeti áttekintést ad Anonymus nyomán már a korai időkről. Az egyik felfogás szerint Szent István, majd Géza telepítette le őket gyepüőrzésre a messzi Székelyföldről. Másik nézet szerint pogánymagyarok húzódtak ide föl, mert nem akarták fölvenni a kereszténységet, s a Zobor rengetegében menedéket találhattak. Tudósok dolga eldönteni, melyik változat az igazi. Egy biztos, hogy Szent László korabeli adatok - 11. század vége - még szólnak pogány szertartásokról, kultikus helyekről. Ugyanakkor jómagam gyűjtöttem ezen a tájon erdélyi hagyományokat megjelenítő szövegeket, stílusjegyeket.

Szent István egyházszervező munkáját az ismert történeti fordulatok miatt Géza, Szent László, majd Könyves Kálmán fejezte be. A zobori apátság, a nyitrai káptalan, majd püspökség hatáskörében bontakozott ki a hitélet, hogy máig is ható erőt adjon a sokszor megpróbált lakosságnak. A szerző bemutatja a Nyitravidék társadalmi szerkezetét, az Árpádok korától kialakult birtokviszonyait, az oligarchák, nagybirtokosok, a nemesi- és középbirtokosok szerepét, a falvak népét. Láttatja a paraszti réteg életformáját, gazda­sági hátterét. Elemzi a törökvilág után végbement népmozgások, lakosságváltások folyamatát, gazdasági meghatározóit. Az elnéptelenedett Alföldre e vidékről telepítettek át magyarokat. Helyüket a hegyekből lehúzódó olcsó szlovák munkaerő foglalta el. Lassan széttöredezett az egységes magyar tömb, hogy azután végleg nyelvszigetté zsugorodjék, amelyen már érzékelni lehet az elszlovákosodás jegyeit, a fiatalokat összemosó internetes világ hatását.

Czövek Judit fölvázolja e néprajzilag jelentős terület kutatástörténetét, kiemelve Vikár Béla, Kodály Zoltán, Mangha János feltáró munkáját, de jelzi a 19. századi kezdeményezéseket is, amelyeket a tűzkultuszokig visszamenő szentivánnapi rítusénekek tűzhöz kötődő szöveggesztuselemei motiválta.

A kötet három község: Béd, Pográny, s főleg Vicsápapáti körében végzett gyűjtések alapján taglalja a virrasztás egykori és közelmúlti menetét, e népi rituálé vezető egyéniségei, az úgynevezett szentemberek szerepét és az elődeiktől örökölt, netán maguk szerkesztette énekgyűjteményeiket. E fokozott felelősséget viselő férfiak érdeme, hogy e tisztes jámborsági forma még elérhető volt s talán lesz is, mert Czövek Judit még vissza akar térni a húsz év utáni állapotok felmérésére, a ,,volt,, és a ,,van,, összehasonlítására. A gyűjtő minden részletre kiterjedő kérdései, az adatközlők személyes észrevételei az átéltek, hallottak alapján hitelesen rajzolják meg a zoborvidéki szertartás papnélküli–paraliturgikus történését. Úgy is mondhatnánk, hogy egy régmúltban gyökerező szokásrend biológiai létéről, történeti hátteréről adnak pontos, de különböző vonzatai miatt, megrendítő képet. Mindehhez a tájékozódást segítő teljes filológiai apparátust kapunk: szövegkezdetre, adatközlőre, helységnévre, szótagszámra, zenei kadenciákra vonatkozó mutatókat. Még azt is megtudjuk, hogy az MTA Zenetudományi Intézetében kik jártak a Nyitravidéken, és hol, mikor gyűjtöttek. A felhasznált irodalom bősége a szerző felkészültségét tanúsítja. Külön kell szólni a dallamlejegyzésekről, amelyekről csak annyit lehet mondani: profi munka a javából.

Aki teheti, szerezze meg Czövek Judit zoborvidéki virrasztókötetét, s tanulja belőle a ,,magyariak,, múltbéli és - a még jelenkori valóságát, amelynek utolsó mozzanata a halottól való elbúcsúzás, végtisztességadás, azaz elbocsájtás a hosszú útra, a mennyország kulcsát szorongató  Szent Péter elé...
vigilia@katolikus.hu
Módosítva 2009. 4. 24.




Zoboralja címere
 

Warning: pg_close() expects parameter 1 to be resource, boolean given in /home/nm017300/_sub/zoboralja/footer.php on line 6