Warning: pg_connect(): Unable to connect to PostgreSQL server: FATAL: no pg_hba.conf entry for host "46.229.230.189", user "ij015000", database "ij015000db", SSL off in /home/nm017300/_sub/zoboralja/header.php on line 79

Warning: pg_exec() expects parameter 1 to be resource, boolean given in /home/nm017300/_sub/zoboralja/header.php on line 80
Nyitra címere
Magyar verzió
Slovanská verzia
Az oldal megtekintéséhez Internet Explorer 6.0 ajánlott


Warning: chdir(): No such file or directory (errno 2) in /home/nm017300/_sub/zoboralja/index.php on line 79

ZOBORALJA
(Nyitra vidéke)

Zoboralja / ESTERHÁZY János / Esterházy - Malfatti Alice / 
 

ESTERHÁZY-MALFATTI ALICE

APÁMRÓL

Esterházy János életét három szakaszra osztanám: a munkásságára, a szenvedésére és a feltámadására.
Az első szakaszhoz kötődnek az emlékeim. A mindig mosolygó, de keveset látott apára emlékezem, aki jelenlétével ünneppé varázsolta napjainkat. Három évvel idősebb testvérem és én a háború utolsó éveit mint magántanulók töltöttük tanítók társaságában Újlakon, s ha megjelent apánk, szabadnapot kaptunk, s vele lehettünk. Végigjártuk a birtokot, s alkonyatkor még őzbaklesre is elmentünk vele. Néha utaira is elkísérhettük. Emlékszem egy nyári gyerektáborra Vöröskő mellett, ahol a felsorakozott gyerekek énekelték: „Kerek ez a zsemle…”, és a refrén „éljen Esterházy” volt. Szívdobogva, büszkén hallgattam. Vagy egy másik emlék, már abból az időből, amikor a német alakulatok kisajátították a nagyobb épületeket. Ebédre voltunk híva egy szomszéd kastélyba, s mikor felhajtottunk a feljárathoz, láttuk: nagy horogkeresztes zászló lebegett fölötte. Apám azonnal visszafordulásra adott parancsot, s mert nem akart náci-zászlós házba belépni, mi ebéd nélkül maradtunk.
Csak most felnőtt koromban tárul fel előttem egyre jobban apám 1945-ig terjedő munkássága. Előkerültek régi beszédei, régi újságok, amelyek tágabb családjához, a felvidéki magyarsághoz intézett szavait hozzák. Most értem csak meg, hogy szeretetét mindig ezzel a „nagy családdal” kellett megosztanunk, s ez volt az oka, hogy oly keveset láttuk.
Szavai még most is aktuálisak, pedig 56 évvel ezelőtt hangzottak el a pozsonyi parlamentben: „Hinni szeretném, hogy ezek a tünetek csak átmenetiek, és hogy be fog következni itt is a józan belátás politikája mely a alapján nyugszik. Mi magyarok hiszünk ebben, mert sajnos a történelem folyamán gyakran jutott a magyarságnak osztályrészül az elnyomatás és a perzekúció. De mi szintén a történelemből tudjuk, ezek hosszabb-rövidebb idő múltán elmúltak, a perzekúció és az elnyomatás idejét a békés munka évei váltották fel, amelyek lehetővé tették mindenkinek a nyugodt egymás mellett való élést. Szeretném, ha a szlovák kormány, a törvényhozás és a szlovák közvélemény kellőképpen honorálná a magyarság lojális viselkedését és türelmét. Nem lehet semmilyen kormánypolitika célja az elkeseredés szítása, amelyben minden mindeggyé lesz! Manapság közelfekvő egy történelmi szójáték: ahogy a Bach-korszak elnyomását követte a kiegyezés és az általános fellendülés, úgy követi majd a Mach-korszakot is a megbékülés és boldogulás ideje…” Ezt a példát a mai napig fel lehet hozni.
Az 1940-es évből való a következő figyelmeztetés: „Kis népek és nemzetek a jövőjüket és létüket kockáztatják, ha ártalmas hangulatok és alantas ösztönök és szenvedélyek rabjaivá válnak.”
Karácsonyi üzenetét örökre szívünkbe kell vésnünk: „Egyet kérek tőletek: Szívünk-lelkünk nagy kincsét, nemzeti öntudatunkat és Krisztus Urunkba vetett hitünket ne tévesszük szem elől egy pillanatra sem. Ápoljuk, őrízzük ezt, mert ez az egyetlen pozitív érték, melyet senki el nem vehet. És amelynek varázslatos ereje átsegít a legnehezebb megpróbáltatásokon is. Érezze át mindenki, hogy amikor mi a szlovákiai magyarok családjáról beszélünk, akkor ez nem üres szó, hanem élő valóság.”
A munkásság éveit a szenvedés évei váltották fel. Az általános magyarüldözés elől édesanyánk Budapestre vitt minket, gyerekeket. Csak később tudtam meg, hogy apánkat Oroszországba hurcolták. Mindig reméltük, hogy hazatér. Ki gondolta volna, hogy bűnös politikusok halálra ítélik, s hogy „kegyelemnek” nevezik azt a lépésüket, hogy 1949-től 57-ig börtönbe hurcolták? Csak elvétve kaptunk tőle egyoldalas, szlovákul írt levelet, amelyen néha a cenzúra nem törölte ki a magyarul írt búcsúszót: „Isten áldjon” – Esterházy János.
Apám saját akaratából vette magára a keresztet, mert barátai felajánlották, hogy a kórházból, ahol a Szovjetunióból való visszahozatala után pár hónapig tartózkodott, egy mentőkocsival külföldre szöktetik. Nem panaszkodott, csak néha kérte, élete vége felé, hogy engedtessék meg, hogy szülőföldjén, egy nyitrai kórházban halhasson meg. A sok szenvedést, megaláztatást, nélkülözést hálával köszönte meg Istennek, hogy erre méltónak ítéltetett. Csak két nem cenzúrázott levele maradt ránk, abból az időből, amikor 1949-ben kórházban volt. Az egyikben beszámol egy csodálatos imameghallgatásról a szovjet táborban, ahol egy fiatal lett fogoly fiúért imádkozott. Novénájának utolsó napján az orvosok számára megmagyarázhatatlan módon a fiú meggyógyult halálos tüdőbajából. Hosszú keresés után, miután egy rigai újságban tett apróhirdetésre választ kaptam, megtaláltam az akkor csodálatos módon meggyógyult lett fiú, Peter Janualitis családját – azóta Ő is Istenhez tért, de mint szabad ember.
A szenvedés éveit mint rettenetes megpróbáltatást éltük át mindannyian, legjobban anyja, aki csak egy évvel előtte halt meg. Mint fiatal próbáltam elhárítani, hogy a valósággal szembenézzek – de szenvedése mindig jelen volt mindegyikünk életében. Halála hitünk szerint megváltás volt. Évekkel később felkerestem Ján Krivy szlovák dominikánus papot Luzernben. Apám együtt volt vele bezárva: szent életűnek mondta apámat, s kérte, imádkozzam hozzá.
Lujza nagynénémet kérdeztem egyszer, nem fél-e a haláltól. Boldogság sugárzott arcáról, amikor azt válaszolta, mennyire örül, hogy viszontláthatja majd szeretett testvérét és édesanyját. Ez a mély hit a legszebb „újlaki” örökségem, amit soha senki nem fog tudni elvenni, s ezt az örökséget kívánom fiaimnak is továbbadni. Elvittem őket nagyapám újlaki sírjához és megmutattam a most bolondokházává csúfított kastélyt, amelynek egykori lakói oly mély hittel és szeretettel áldozták életüket a többiekért, magyarokért, szlovákokért. Elmondtam fiaimnak, hogy a falu végén laktak a vályogvető cigányok, s mint aranyos, Újlakról való szobalányunk mesélte nekem két éve, többször jöttek a kastélyba, felkérni apámat, hogy legyen gyerekük keresztapja, amit apám mindig meg is tett, bőkezű ajándékkal egybekötve.
Még egy örökségem van, erről csak az utóbbi években vettem mindinkább tudomást. Van nekem is egy nagyobb családom, s ez olyan nem várt ajándéka a sorsnak, hogy könnyek jönnek a szemembe, ha rájuk gondolok: a szlovákiai magyarokról van szó, akiknek szeretetét érzem, s akik iránt apám mártíriuma kötelez, hiszen őértük szenvedett, és szenvedéseit őértük ajánlotta fel.
A harmadik életszakasz, Esterházy János kihantolása, feltámadása. 1991. március 10-én kezdődött a pozsonyi dómban, amikor először mutattak be itt szentmisét lelki üdvéért. Feltámadásának mi vagyunk az eszközei – minél többet tudunk meg róla írásaiból, annál inkább rádöbbenünk, mily bölcsen védte és vezette a Szlovákiába került magyarságot, s hogy a 76 év óta ránk nehezedő sorsot, a közös keresztet együtt kell viselnünk, ma is úgy, mint régen. S mert az akkori egyéni sorsok a mostaniaktól alig különböznek, szép lenne egy emlékkertet létesíteni, ahová minden magyar elhozna egy kis földet vidékéről és egy keresztet, jelképül az elszenvedettekért, a halottaiért, az üldözöttekért. Ezek a keresztek nemcsak a szenvedést jelképeznék, hanem egyben a végső szeretet jelképei is lennének – ezen a helyen kell majd Esterházy jelképes sírjának lennie, s ezen a helyen egyesülne keresztjeivel a szlovákiai „magyar család”, amely tudja, hogy hitét és magyarságát nem szabad soha feladnia. Ha ezt megfogadjuk, Esterházy János áldozata nem volt hiábavaló.

(Magyar Vasárnapi Kalendárium, 1997)

ESTERHÁZY-MALFATTI ALICE

A KÖVETENDŐ PÉLDÁK*

Nemrég egy megható élményben volt részem, 140 magyar zarándok jött el Rómába a Felvidékről: Pozsonyból, Szencről, a Csallóközből egészen Kassáig. Amint egy emberként énekeltek és imádkoztak a Szent Péter Bazilikában, ahol Esterházy János emlékére volt a mise felajánlva, apám szavai jutottak eszembe. Nincs jobb magyar, mint a felvidéki magyar! – Aranymisés papjuk, Esterházy Jánost méltatva, a következőket mondta: Esterházy János öntudatosan vállalta a mártírumot. Az élet sok szenvedést rak vállunkra, ne csak azt a keresztet viseljük, amit az élet rótt ránk, tegyünk úgy, mint ő, aki saját akaratából vette fel keresztjét és tudatosan viselte. – Ez tette Esterházyt naggyá, nem a grófi rangja, hiszen Isten előtt mind egyenlők vagyunk. (…)

*Részlet az 1994. május 15-én Komáromban, a Szlovákiai Magyarok Emléknapján, a Helytállásért-díj átadásakor elhangzott beszédből. A díjat első alkalommal in memoriam Estreházy János kapta, és leánya, Esterházy-Malfatti Alice vette át.

ESTERHÁZY JÁNOS EMLÉKKÖNYV
Századvég Kiadó, Budapest 2001



Zoboralja címere
 

Warning: pg_close() expects parameter 1 to be resource, boolean given in /home/nm017300/_sub/zoboralja/footer.php on line 6